Mindez csak a fejedben
Helló, a nevem Dmitry Dimon barátok vagy egyszerűen Dima.
A második évben, a második évben élek egy rémálom, amelyből a menekülés lehetetlen. És ami a legrosszabb, senki nem hisz nekem. Bastards. Nem állandó félelemben élnek. Nem tudom, mi ez. De elkalandoztam. Azt akarom mondani, hogyan is kezdődött.
Az egész akkor kezdődött el a kis. Néhány csendes zajok, fények, észre a szeme sarkából. Próbáltam nem figyelni az egészet, írja le mind az alváshiány és a hosszú órákon át az asztal mögött és a számítógép. De aztán kiderült, Körvonal, furcsa emberek, titokzatos árnyékokat. Plusz, az egész hatás fokozható én szörnyű látomás. Igen, szemüveget viselt, de anyám nem engedte, hogy viselni őket az idő. Azt mondta, hogy ez rontja a szemét még. De a szemüveg nélkül. Voltam a ködben. És a sziluettek meg sokkal gyakrabban.
Korábban úgy tűnt, tisztességtelen, hogy én nem a szobám, és azt kell aludni együtt húgával. De amikor minden elkezdődött lettem az egyetlen boldog, mert nem maradt egy éjszaka. Bármi, csak ne legyen egyedül. Ezért, amikor megpróbáltam úgy viselkedni, mint korábban, mintha semmi, mert tudtam, hogy ha viselkednek szokatlanul, akkor elrettentés magukat. És ez vezet a magány. Ez az, amit én most fél a legjobban. Magány. Mert amint egyedül vagyok, magam úgy érezni, mintha rám néznek ezrei valaki kíváncsi szemek elől. Mintha valaki úgy néz rám a sötét sarkokban és kigúnyolta a félelmem.
Fokozatosan kezdtem rájönni, hogy látok valamit, ami nem lehet látni más emberek. Látom árnyékba, ahol nincsenek. Látok mozgó fényeket az égen, ahol nem léteznek. Minden zizeg tesz engem borzongás meglepetéssel. Nem értettem. hogy ez volt minden valós, vagy én csak őrült. Valami történt velem világosan. De mi? Nem értettem.
Eközben a dolgok még rosszabb. Minden lesz sokkal valóságosabb. És ez sokkal nehezebb volt, hogy nem figyel rájuk. Shadows volt több és több különálló emberi formában. Sziluettek emelkedett a magassága a második emeleten, és elindult a sötétben. Minden, kivétel nélkül, nem olyan személyek, de volt szeme. Ezek a szörnyű, izzó szemekkel. Ők voltak mindenütt. Nézve mindenhol. Még a nap folyamán. Next - rosszabb. Elkezdtek beszélni velem. Megkérdeztem, hogy én egész nap az iskolában, hogyan csinálok, hogy én akartam csinálni. Voltak jó haverok. Megértették velem, mint senki sem értette. Az emberek kezdték nézett rám furcsán. Talán azért, mert beszélgettem árnyékok láthatók. Senki, kivéve engem, nem látta őket. Sziluettek nem beszélnek soha. Úgy nézett rám, és az árnyékok lebegett körülöttem. Fokozatosan, ezek az árnyékok és sziluettek a barátaim lettek. Ők voltak kíváncsiak az életem, egészség. Megkérdezték, mi a hobbim, hogy szeretem a legjobban. És én válaszoltam nekik.
Hamar rájöttem, hogy a legtöbbjük nem félnek. Abszolút. Minden alkalommal, nem okoz nekem kárt, bár az igaz barátaimnak eltávolodott tőlem. De nem érdekel. Azt is jó volt. És nem voltam egyedül. Soha.
Hamarosan kezdtek történni furcsa dolgokat. Árnyékok már nem beszél hozzám, akkor is, ha megkérdeztem őket. Sziluettek kezdett viselkedni nagyon gyanús. Hagynak karcolások a falakon, elrontja a ruháimat. Egyszer ők is tört az autónk. De az anyám azt mondta, hogy jó volt. Amikor visszanéztem az autót. Igaza volt. Minden dolog valóban rendben volt. Folyamatosan fájt a feje, valószínűleg az a tény, hogy nem tudtam megérteni, ahol a valóság és hol beteg fantáziáját. Shadows már elkerült engem. Mintha félt. A sziluettek tovább torzítja a gondolataimat.
Egy év telt el azóta, hogy hogyan kezdődött az egész. Ez idő alatt, annyi volt. Az igazi életet kezdett rohadni, mint vágott virág víz nélkül. Becslések romlott kapcsolatot barátaival minden összeomlott, mint a régi fal, és a szülők kezdett komolyan gondolkodni, hogyan vigyen pszichológus. Nővér félt tőlem, valószínűleg annak a ténynek köszönhető, hogy kiabáltam vele. És sírtam, mert ő tartotta velem beszélt árnyékok. Istenem, miért tettem. Annyira magányos, elveszett. Karcolások karmok, az állandó változások a tárgyak körülöttem - összes hatása lelkemben.
Most ülök a szobámban beírja ezt a történetet. A közelben van az egyik sziluettek, nézte a villódzó képernyőn egy laptop. Még mindig kétlem. talán ez a laptop is irreális, sőt ülök és dolblyu ujjait a levegőben. Ki tudja? Egyedül vagyok. Vetettem magam a saját mindazok, akik használják, hogy barátok velem. Magamat hibáztatom. De én nem akarok egyedül lenni velük. Árnyékok és sziluettek, amely, mint korábban, rám nézett ki a sötét sarkokban az ő fénylő, kerek szemek. Kezdtem megérteni, miért voltak velem beszélgetni, megkérdezte, hogy miért. Az információkat szükség ahhoz, hogy én őrült az emberek előtt. Nehéz elhinni, hogy egy időben azt hittem, barátok. Folyamatosan eltérítve magát, amiért elidegeníteni az embereket, mert ezek fantomok. Ők nem is lehet igaz. Vagy voltak. Nem tudom megérteni. Talán valóban szüksége van egy pszichológus? Ő segít nekem. Ez a hivatása. Hirtelen tudja megállítani ezt az egészet? Jó lenne.
Tudod, én soha nem láttam orvosi feljegyzések. Tegnap találtam meg anyám szekrényében. Valamilyen oknál fogva, mindig eltitkolta tőlem. Kinyitottam a térképet, és ott talált egy sort, hogy kifejtette, mindent, ami történt velem. Megértettem, miért voltak árnyékok és sziluettek. Megértettem, miért kellett annyi fejfájást. Megértettem, miért elidegenedett emberek valamiért nem létezik. Ebben a sorban azt írták. És mégis, ez nem számít. Most semmi nem számít az életemben. Az életem - ez csak a félelem és félreértés. Tettem egészségügyi kártya van, ahol én. Senki sem tudja, hogy én viszem neki ki. Amellett, hogy a sziluett, amely abban az időben volt a szobában, és nézte a tetteimet. Én nem találtam egy jobb módja, hanem mosolyogjon rá és szorította a mutatóujját a szájára, jelezve, hogy jobb, ha nem mondja el senkinek ezt a történetet.
Nem tudom, ha megértett. De az a tény, hogy senki nem tud róla, rámutat arra a tényre, hogy azok továbbra is megérteni. By the way, a közelmúltban a lakásunkban kezdtek történni furcsa dolgokat. Nem fizet a korai figyelmet rájuk, keveréshez minden fájó fejjel és trükkök sziluettek. De most is láttuk. Csészék tartoznak, és verte magát. A lámpa kigyullad és elalszik. Izzók tört. Látom azokat, akik felkel mindezt, de a család - nem. Ők úgy vélik, hogy minden magától történik. Hogyan tévedtek. Ma hallottam a szüleim beszélni, hogy mit terveznek hívni a pap. Valahogy úgy tűnik számomra, hogy az érkezése egy pap, az életem csak szétesik. Nem tudom, hogy mit kell tennie. Megpróbáltam megkérdezni az árnyékok, de nem válaszolt. Magányos vagyok. Senki nem akar kommunikálni velem vagy közeledni hozzám.
Miért nem tudok mindent a saját kezébe? Miért nem tudok beszélni, akik csupán egy találmány az én beteg képzelet? Miért elrontani a dolgokat, és akkor minden a helyén van?
Elvégre ez csak a fejemben. vagy nem?
Következő kripipasta úgynevezett Kelpies. Előző: Ház a nagymama a 4, vagy próbáljon szerencsét véletlen.