Őszi Alexander Puskin
AS Puskin "Őszi Reggel"
Zajt hallott; fuvola területén
Bejelentette az én elkülönítettségemet,
És egy szerető úszókészülék képével
Az utolsó álom kijött.
Egy árnyék már felhúzott az égből.
A hajnal felkelt, a sápadt nap ragyogott -
És körülöttem egy süket pusztulás.
Elment. A parton voltam,
Ahol a kedves az este tiszta volt;
A parton, a zöld réteken
Nem találtam látható nyomokat,
Elhagyta gyönyörű lábát.
Gondosan vándorolt az erdőkben,
Kimondtam az egyedülálló nevet;
Felhívtam - és a hang eldugott
Az üres völgyek távolról hívták.
A patakhoz jöttek, álmok vonzottak;
Az áramlata lassan áramlott,
A felejthetetlen kép nem remegett bennük.
Elment. Az édes tavaszig
Búcsúztam boldogsággal és lélekkel.
Őszi hideg kézzel
A nyírfa és a hársfa fejét ki vannak téve,
Az elhagyatott tölgyfa ligetekben rohant;
Nappal és éjjel sárga levél fonódik,
Van egy köd a hideg hullámain,
És az azonnali szél füttyent.
Mezők, dombok, ismerős tölgyesek!
A szent csendet tartók!
Tanúim vágyódásomról, szórakozás!
Elfelejtetted. amíg az édes tavasz!
AS Pushkin "Az ég felszívódott az ősszel"
A. Puskin "Unalmas idő! Oche varázsa! "
Unalmas idő! Oké varázsa!
Szeretem a búcsú szépségét -
Szeretem a gyász csodálatos természetét,
A bíbor és aranyborítású erdőkben,
A szél előcsarnokában zaj és friss levegő,
És a hullámok sötétsége lefedte az eget,
És egy ritka napsugár, és az első fagy,
És távoli szürke téli fenyegetések.
A. S. Puskin "Ősz"
Most itt az idő: nem szeretem a tavaszt;
A felolvasztás számomra unalmas; bűz, piszok - tavasszal beteg vagyok;
A vér vándorol; az érzelmek és az elmém visszatartottak.
A súlyos télen elégedettebb vagyok,
Szeretem a hóját; a hold jelenlétében
Mivel egy könnyű futás a szán egy barátnővel gyors és ingyenes,
Amikor egy sable, meleg és friss,
Megrázta a kezét, ragyogva és remegve!
Milyen vicces, cipővas éles lábak,
Csúsztassa az álló, vízszintes folyók tükörét!
És a téli ünnepek ragyogó szorongás.
De ismerni és tisztelni kell; fél év hó és hó,
Végtére is végül egy den,
Medve, unatkozik. Nem ugyanaz az életkor
Vezessen minket egy szánban a Fiatal Armidokkal
Vagy meg kell duplázniuk az üveget a kályhákon.
Ó, a nyár piros! Szerettem volna,
Ha nem a hőség, hanem a por, a szúnyogok és a legyek.
Te, minden lelki hatalmaid,
Mi kínoztunk; mint mezők, szárazságtól szenvedünk;
Olyan, mintha víznél, és frissítenéd magad -
Nincs más gondolat bennünk, és szánalmas az idős asszony feleségeiért,
És miután töltöttük palacsinta és borral,
Ébredés után jégkrémet és jeget készítünk.
A késő őszi napok általában szidtak,
De édes nekem, kedves olvasó,
Krasoi csendes, alázatosan ragyog.
Tehát egy nem szeretett gyermek a saját családjában
Magamhoz vonzom magam. Őszintén szólva,
Az éves időből csak boldoggá teszem őt,
Sok benne van benne; a szerető nem lelkesedett,
Találtam valamit benne, ami ügyetlen volt.
Hogyan magyarázhatom meg ezt? Szeretem őt,
Mennyire valószínűleg te vagy a szűz
Néha tetszik. Halálra ítélték,
A szegény ember dühödten harag nélkül támad.
Az elhalványult ajkak mosolya látható;
Nem hallja a ásítást a sötét mélységben;
Az arcra játszani még mindig lila.
Ma él, holnap nem.
Unalmas idő! szeme varázsa!
Szeretem a búcsú szépségét -
Szeretem a gyász csodálatos természetét,
A bíbor és aranyborítású erdőkben,
A szél előcsarnokában zaj és friss levegő,
És a hullámok sötétsége lefedte az eget,
És egy ritka napsugár, és az első fagy,
És távoli, szürke hajú téli fenyegetések.
És minden ősszel ismét virágzik;
Egészségem jó az orosz hideg számára;
A szeretet szokásaiért szeretek:
Egy álom egy álomba sodródik, az éhség megbetegszik;
Könnyű és örömteli vérrel játszani a szívben,
A vágyak forrnak - újra boldog vagyok, fiatal vagyok,
Újra megtelem az élet - ez az én testem
(Bocsáss meg nekem a felesleges prozaizmust).
Lovakat hoznak nekem; a nyílt szakaszban,
A sörényt lengetve egy lovast hord,
És csillogott a csillogó patája alatt
A fagyasztott dol hív és a jég repedés.
De a rövid nap megy, és a kályhában elfelejtett
A tűz ismét ég - fényes fény,
Aztán lassan füstölög - és én elolvastam
Nagy lelkemben gondozom a hosszú gondolatokat.
És elfelejtettem a világot - és az édes csendben
Édesen aludtam elképzeléseim szerint,
És a költészet bennem felébred:
A lélek félénk a lírai izgalomtól,
Remegés és hangzás, és keresni, mint egy álomban,
Végül egy szabad megnyilvánulás -
És akkor nekem ott van a láthatatlan rajt a vendégek,
Az ismerősöm régi, az álmom gyümölcse.
És a fejemben lévő gondolatok bátrabbak,
És a tüdők rímei találkoznak velük, futnak,
És az ujjak kérdeznek tollat, tollat papírra,
Egy perc - és a versek szabadon áramlanak.
Így a hajó immobile nedvességben alszik,
De chu! - A tengerészek hirtelen rohantak, kúsztak
Felfelé, lefelé - és a vitorlákat felfújták, a szél feltöltődött;
A kutya elmozdult és lebontotta a hullámokat.