Erõsebb, mint a halál, Alexander Kuprin, ostrovok
- Ó, nem, kedvesem ... Ne mondj búcsút ... Viszlát ...
- Tudja ... búcsú.
Nem találta a választ erre a szenvedélyes kérdésre. Örült, hogy elhagyja, végül megtörve a nyomasztó, hároméves, megunta a kapcsolatot, de a homályos érzés kár nem engedte, hogy kegyetlen.
A második csengő csengett.
Felülről, a kocsi platform, látta a platón, olyan kicsi és szomorú, a régóta ismert, szomorú arc, ugyanabban a hosszú ismerős ruha ... És eszébe jutott az aforizma a nyelv: „Gyakran szerelmes repülés győzelem ”.
Türelmetlenül mondta:
"Miért kellene ugyanúgy aggódnunk a századik alkalommal?" Végül is Ön és én egyetértettünk abban, hogy az elválás elkerülhetetlen.
Alig hallhatóan válaszolt:
- Igen. Te akartad ezt ...
- És te? Nem értettél egyet? Vagy még mindig alig vannak olyan megaláztatások, melyeket ebben a házasságban szenvedtünk?
Csendes volt. Ő úgy nézett ki, mint egy intelligens és hűséges kutya kinézete, amelyet a tulajdonos épp most verte meg.
A csengő egy sekély, hosszú fura volt, aztán egy pillanatra megdermedt, és három lassú, hangos ütés hallatszott egymás után.
Leereszkedett, és már búcsúcsóként felemelte a fátylat, amikor hirtelen hirtelen elgondolkodott.
- Drágám - suttogta, nyöszörgött. - Kedvesem ... még egy utolsó kérés ...
- Most már részünk lesz ... örökké ... tudom, hogy nem szeretsz többé ... De ... adj még egy órát ... Nézd, most már negyed tizenegy. Adja meg nekem a szót, hogy tizenkét órakor emlékszel rám ... Nem lesz nehéz neked.
- Jó. Ebben nincs nehézség. De miért kérdezed?
- Igen. Adok neked a szót. Csak miért kérdezel erről?
- Látja. Ugyanakkor, percről percre, másodpercről másodszor is, gondolkodom rólad. Gondolj az akarat minden akaratára, a szeretet minden erejével. Hogyan kell tudnom? Talán az akaratért nincs távolság, és újra meglátjuk egymást.
"Milyen furcsa, amit mondasz ..."
- De ne felejtsd el, adtad a szavadat ...
- Megtartom. Ne aggódjon.
- Keményen, mélyen, szenvedélyesen gondolkodik?
Ott ült a fülkében, és önkéntelenül követte a ritmikus ütögetés kerekek ... Country örömteli szabadság érzése eltűnt lelke szinte azonnal, helyébe hirtelen, tompa, elviselhetetlen kín. A titokzatos erõ, melynek feltartóztathatatlan tisztasága emlékezetébe idézte a regény legkevésbé finom, legjelentéktelenebb részleteit, melyeket éppen befejezett, megkönnyebbülve az utolsó oldalát olvasva. Miért nem hagyta el a nagy költő két csodálatos vonalát:
De, mint a bor, az elmúlt napok bánata
A lelkemben, mint a régi, annál erősebb?
Éjfél volt.
A ritmus a kerekek, remegő vörös lámpás függönyök, ideges síp mozdony ébren tartotta ... És az ötlet is makacsul repült a szomorú, kicsi, hosszú ismerős, elhagyott nő ... Nos, ez a büszke, szabadságszerető emberek adna, és a büszkesége, és a szabadságát a lehetőséget, hogy egy pillanatra, hogy meglátja a nő által dobott. Aztán kinyitotta a szemét, és pontosan ébredne szundikál perces látta maga előtt, a kanapén ült, borított vászon fedél ... Nem szólt semmit, de a szeme látszott végtelen szeretettel és csendes szemrehányással.
- Ki vagy te? Miért vagy itt. - kiáltotta, szétzúzott a székéből.
Szomorúan rázta a fejét, és azonnal eloszlott, és hajnal előtt szétterítette a ködöt.
Másnap megtudta, hogy ugyanazt az éjszakát mérgezte meg, amikor elhagyta a várost.