Alexander Kuprin erősebb a halálnál
-- Ó, nem, drágám. Ne búcsúzzon. Viszontlátásra.
-- Maga tudja. viszlát.
Nem találta a választ erre a szenvedélyes kérdésre. Örült, hogy távozott, és végül elszakadt ettől a fájdalmas, hároméves, unatkozó viszonytól, de a szánalom homályos érzése nem engedte, hogy kegyetlen legyen. A második csengő csengett.
Fölről a kocsi emelvényéből látta, hogy az emelvényen áll, olyan kicsi és szomorú, olyan hosszú, ismerős arcú, ugyanabban a hosszú ismerős ruhában. És eszébe jutott néhány szellem aforizmusa: "Gyakran szerelmes, a menekülés győzelem." Türelmetlenül mondta:
-- Miért kell ugyanúgy aggódnunk a századik alkalommal? Végül is Ön és én egyetértettünk abban, hogy az elválás elkerülhetetlen. Alig hallhatóan válaszolt:
-- Igen. Ezt akartad.
-- És te? Nem értettél egyet? Vagy még mindig alig vannak olyan megaláztatások, melyeket ebben a házasságban együtt szenvedtünk?
Csendes volt. Szellemileg egy pillantást vetett egy hasonlatra egy okos és hűséges kutya kinézetével, amelyet a tulajdonos épp most verte meg.
A csengő egy sekély, hosszú fura volt, aztán egy pillanatra megdermedt, és három lassú, hangos ütés hallatszott egymás után.
Lement a földszintre, és már felemelte a fátylat egy búcsúcsókra, amikor hirtelen hirtelen elgondolkodott.
- Drágám - suttogta, nyöszörgött. - Kedvesem. még egy utolsó kérés.
-- Most részünk lesz. Örökre. Tudom, hogy nem szeretsz többé. De. adj még egy órát. Nézd, ez egy negyed tizenegy. Adja meg nekem a szavát, hogy tizenkét órára emlékeznek rólam. Nem lesz nehéz neked.
-- Rendben van. Ebben nincs nehézség. De miért kérdezed?
-- Igen. Adok neked a szót. Csak miért kérdezel erről?
-- Te látod. Ugyanakkor, percről percre, másodpercről másodszor is, gondolkodom rólad. Gondolj az akarat minden akaratára, a szeretet minden erejével. Mennyit tudni? Talán az akaratért nincs távolság, és újra meglátjuk egymást.
-- Milyen furcsa mondani.
-- De ne feledd, adtad a szavadat.
-- Megtartom. Ne aggódjon.
-- Gondolod, kemény, mély, szenvedélyes?
A rekeszben ült, és önkéntelenül figyelte a kerekek ritmikus megérintését. A szabadság különös-örömteli érzése szinte azonnal eltűnt a lelkétől, és átadta a helyét egy váratlan, tompa, elviselhetetlen vágyakozásnak. A titokzatos erõ, melynek feltartóztathatatlan tisztasága emlékezetébe idézte a regény legkevésbé finom, legjelentéktelenebb részleteit, melyeket éppen befejezett, megkönnyebbülve az utolsó oldalát olvasva. Miért nem hagyta el a nagy költő két csodálatos vonalát:
De, mint a bor, az elmúlt napok bánata
A lelkemben, mint a régi, annál erősebb?
Éjfél volt.
A kerekek ritmusa, a lámpa vöröses függönye, a mozdony ideges sípjai megakadályozták, hogy aludjon. És a gondolat folyamatosan repült egy szomorú, kicsi, hosszú ismerős, elhagyatott nő felé. Most ez a büszke, szabadságszerető ember mind a büszkeségét, mind a szabadságát megadja annak a lehetőségnek, hogy egy pillanatra eldobja a nőt. És hirtelen kinyitotta a szemét, és mintha felébredne volna a pillanatnyi félig aludt, látta őt előtte, egy kanapén ült egy vászon borítással. Nem szólt semmit, de a szeme végtelen szeretet és csendes szemrehányás volt.
- Ki vagy te? Miért vagy itt. - kiáltotta, és rémülten ugrott a székéből.
Szomorúan rázta a fejét, és azonnal eloszlott, és hajnal előtt szétterítette a ködöt.
Másnap megtudta, hogy ugyanazt az éjszakát mérgezte meg, amikor elhagyta a várost.