Lelia olvassa online - George Sand
Ha engedünk hiszékeny remény, hogy valaki úgy dönt, hogy a leadott szimpatikus pillantásra kétséges szakadt, feldúlt lelkét, arra törekedve, hogy mélyen, hogy meggyógyítsa, ez lóg a mélység felett, a szeme sötét, szédül - a hideg halál.
Felszabadított gondolatok a remeteire
"Ki vagy te?" És miért hoz olyan sok gonosz a szerelmed? Benned rejtett valami rejtélyt, ismeretlennek és rettenetesnek. Biztosan azt mondhatjuk, hogy nem az agyagról van megalkotva, hogy mindannyian vagyunk - más életet lélegeztél magadban! Igaz, hogy vagy egy angyal vagy egy démon, de természetesen nem emberi lény. Miért rejteget el minket minden eredetétől, a természetedtől? Miért maradsz köztünk, ha nem érthetjük meg? Ha Isten küldte, szóljon, és tiszteletben tartjuk. Ha a pokolból jöttél ... vagy a pokolból? Te olyan gyönyörű, olyan tiszta! A gonosz léleknek ilyen isteni nézete van-e ilyen harmonikus hang? A gonosz zseniális szavak olyan szavakat, amelyek felemelik a lelket és hordozzák azt az Úr trónjához?
És mégis, Lelia, van valami benned az ördögnél. A keserű mosoly árasztja el ígéretes boldogságát. A kétségbeesés más szavai, mint minden istentelen: időnként úgy tűnik, hogy megkérdőjelezik
- és Istenben és magadban. Miért, miért vagy így, Lelia? Hol van a lelked, a hited, amikor eldönti, hogy tagadja a szerelmet? Ó, az ég! Káromló szavakat tehetsz ki! De ki vagy te, ha valóban úgy gondolod, ahogy mondod néha?
- Lelia, félek tőlem. Minél többet látok, annál kevésbé értem meg. A szorongás és a kétség meredt a tengerbe. Úgy tűnik, hogy megijeszted a gyötrelem. Aztán felemelsz az égre, aztán a földbe veszel. Akkor elviszel a fényes felhők közé mögötted, aztán dobd el egy sötét káoszba! A gyengébb elme nem bírja az ilyen kísérleteket. Lelia, szabadíts meg!
Tegnap, amikor végigsétáltunk a hegyeken, olyan fenségesek vagyunk, olyan magasak, hogy letérdelnék előtted, és megcsókolnám a lábad illatos nyomait. Amikor Krisztus arany felhővé változott, és a tanítványai előtt felszállt a lángok között, megdöbbenték magukat előttük és azt mondta:
"Uram, te vagy Isten Fia!"
És akkor, mikor a felhő megolvadt, és a próféta a tanítványaival együtt leereszkedett a hegyről, riasztásba kezdtek egymással:
- Ez a személy, aki velünk jár, beszél a mi nyelvünkön, és meg fogja osztani az étkezést, ez az, amit láttunk lánggal borított és az Úr szellemével ragyogott?
Tehát ott vagy, Lelia! Minden pillanatban kerülnek át a szemem előtt, majd dobja istenségét lesznek egyenlőek rám, aztán vagyok rémülve kérdem én, ez nem te mennyei erő, egy új próféta, ismét megtestesülő emberi formában a szót, és nem akarok meg fogja próbálni a hitünket cselekedeteinkkel és felismerni számunkra igaz keresztényeket.
De Krisztus, ez a nagy gondolat az ember képmása szerint a halhatatlan lélek legmagasabb személyisége, mindig olyan határokat húzott, amelyeket teste és vére megfogalmazott. Hiába újra elfogadta az emberi képet, nem tudott eltévedni az emberek között - mindig ő lett a közéjük.
Ez az, amit megrémít leginkább akkor, Lelia, amikor megy le a magasban, nem tud ellenállni, még a szintet, amelyen mindannyian, ha esik még alacsonyabb és sérült szíve, mintha azt szeretné, hogy uralkodjanak felettünk. Egyébként mit jelent ez a mély, égető, halhatatlan gyűlölet számunkra, az emberek számára? Lehetséges-e szeretni Istent úgy, ahogy szeretsz és olyan kegyetlenül, hogy utálod a teremtményeit? Engedélyezhető-e, hogy a magas hatalom, az ördög felszólításával együtt beavatkozó ateizmus, impulzusok irányulnak a mennybe? Még egyszer, mondd meg, honnan jöttél, Lelia? Mi a célod a földön - menteni vagy bosszút állni?
Tegnap, amikor a nap lenyugodott az gleccser, homály fedi a kékes-rózsaszín köd, amikor egy enyhe levegő csodálatos téli este felrobbant a haj és a gyászos harangok visszhangzó hangok visszhangzott a völgyben, ismerd Lelia, ha egy igazi lánya az égen. A naplemente gyengéd sugarai megvilágítják az arcodat, csillogó varázslattal körülvéve. A szemed, az azúrkamra felé emelkedett, ahol a magányos csillagok csak most kezdtek világítani, szent tűzzel lángolt. Költő erdők és a völgyek, én hallgattam egy titokzatos suttogás víz, néztem a finom hajladozó fenyők és belélegezte a finom illata ibolya, amely az első meleg napon, az első sugár a nap melegítette őket nyílt alatt szárított moha a kék virágok. De ez egyáltalán nem zavarta meg; sem virágok, sem erdők, sem vizek nem vonzódtak magához. Semmi földi sem ébresztett benned minden érzést, te mind a mennyben voltál. És amikor felhívnám a figyelmedet a lábaidra terült lenyűgöző képre, azt mondtad, felemeltem a kezemet a levegőfedélre: "Nézz fel!". Ó, Lelia, te felsóhajtott az országodban, ugye? Megkérdezte Istent, hogy miért hagyott ilyen sokáig a halandók között; miért nem adja vissza a fehér szárnyait, hogy repülhessen hozzá.
De amikor a hanga bokrok hideg szél felkapta, és meg kellett menedéket keresnek a városban, ha vonzza a hang a harang, kértem, hogy jöjjön velem a templomba, és hallgatni az esti szentmise, sajnos, Lelia, miért nem hagysz? Miért volt az, hogy hatalommal és bonyolultabb cselekedetekkel nem rendelheti meg, hogy a felhő jöjjön a földre és borítsa be az arcát? Ó, jaj! Miért láttalak, amikor álltál, homlokát ráncolva, arrogánsan és kegyetlenül? Miért nem esett a kőlapokra, nem olyan hideg, mint a szíved? Miért nem kereszted a karjaidat a mellkasodon, amit Isten jelenlétének szeretettel vagy rémülettel kellett volna töltenie? Miért ez a büszke nyugalom és ez a nyílt megvetés a rítusainkért? Nem igazán imádjátok az igazi Istent, Lelia? Vagy azért jöttél ide, amikor a Brame-t imádják, vagy a nagy névtelen folyók partján, ahol az emberek imádkoznak a gonosz szellemhez, elutasítva a jóat? Nem ismerjük sem a családját, sem az országot, ahol született. Senki sem tudja ezt, a körülöttünk lévő rejtélyt, akaratunkon túl, arra készteti, hogy becsapjon bennünket egy babonás félelem.
Nem érzed magad! Gonosz vagy! Nem, nem lehet! De mondd, az ég szerelmére, mi történik ezekben a szörnyű órában a lélek, átitatott költészet, a nagy lélek, burkolt öröm és a félelem, szaggatja a láng terjed nekünk húzza neki, hogy ismeretlen érzés? Mit gondoltál tegnap este, mit csináltál vele, amikor csendes és hideg, akkor a templomban állanak, mint a farizeus, annak ellenére, hogy Isten nem remeg, nem törődve a énekek érzés nélkül a szaga tömjén és repülni a virágokat, nem hallószervet hangot nem érezni a költeményt, ami megtöltötte az áldott falakat? És mennyi szépség volt ebben a templomban, nedves illatokkal teli, ahol minden remegett ünnepélyes énekekkel. Mivel a láng ezüst lámpák, sápadt, fénytelen, öntjük klubok Opal forró gyanta, míg az aranyozott temjénezõket curling, emelkedik a nagyon boltozat, gyűrűk illatos füst! Mennyi kegyelem volt a tabernákulum aranyozott éleiben, ahogy csillogtak, ami a gyertyák fényességét tükrözte! És amikor a pap, a magas, jóképű ír pap, fekete hajú, fenséges csapágy, szigorú megjelenés és hangzatos beszédet ereszkedett lassan a lépcsőn a szószék, húzza a szőnyegre az ő hosszú bársony köntöst; amikor megszólalt az ő hangos, szomorú és átható keresztül-kasul, ahogy kanyarog ország bevezetésekor csillogó szentségtartó, azt mondta, a szó olyan erővel hangzott az ajkán: «! Adoremus» [Imádkozzunk! (Lat.)], Akkor Lelia, úgy éreztem, hogy elfogta a félelem, estem térdem közvetlenül a márványlap, elütöttem a mellkasát, lenéztem.
De a gondolatok annyira szorosan kapcsolódik egymáshoz a fejemben az összes nagy ötlet, hogy én szinte azonnal megfordult, hogy te, hogy ossza meg ezt az édes izgalom, vagy talán, bocsáss meg, Uram, hogy fizetnek felében szerény imákat.
De te, továbbra is álltál! Nem térdel le, ne engedje le a szemét! Büszke pillantása hűvösen és kíváncsian vezette a papot, én állok, kinyújtottam a tömeget; semmi köze hozzá semmihez. Az egyetlen köztünk, nem imádkoztál Istennek. Te erősebb lény vagy, mint ő?
Tehát Lelia (Isten még egyszer bocsásson meg!). Egy pillanatig hittem benne, és majdnem visszahúzódtam Istentől, hogy minden imádságomat felvethessem. Engedtem, hogy vakságom és rabszolgája legyen a benned rejlő hatalommal. Ó, jaj! Be kell vallanom, még soha nem láttam ilyen szépet. Sápadt voltál, mint a sírköveken álló fehér márvány szobrok közül, semmi földi maradt benned. A szeme sötét tűzzel égett, és a magas homlokod, amelyről fekete szálakat szúrtál, méltóságteljesen és büszkén állt a tömeg fölött, a pap felett, az Úr Isten felett. A gonoszság mélysége felkeltette a félelmet, és a szemünk láttára, hogy körülnézünk köztünk és az égen, az összes környező ember érezte a semmiségüket. Milton nem látott téged, és ábrázolta az elhunyt angyalának ilyen nemes és gyönyörű homlokát?
Beszélsz a rettenetről, amiről aztán beborítottam? Úgy tűnt nekem, hogy abban a pillanatban, amikor a pap emelkedik a hit szimbóluma a fejünk felett meghajolt, láttam - és akkor emelkedik, mint ő, a tömegből, ott állt, mintha a világon, csak két - igen, úgy tűnt nekem, , hogy a mély, szigorú tekintete, amely találkozik a rettenetes pillantással, önkéntelenül leeresztette a szemét. Úgy tűnt számomra, hogy a pap sápadt volt, hogy a csésze majdnem kialudt a remegő kezéből, és a hangja megdermedt a hatalmas mellkasán. Mi ez az ostobaság az én rendezetlen képzelet, sőt, amikor a szolga a Mindenható látta, hogy ellenálljon mondások őket az Isten szavát, a harag hirtelen megszorította a torkát? Vagy ebben a pillanatban, mint én is szokatlan hallucinációval rendelkezett: valami természetfölötti lényt képzelt belőled, a szakadékból szakadt erő, vagy az égbolt által kinyilatkoztatott kinyilatkoztatás.
- Mit érdekel, fiatal költő? Miért akarod tudni, hogy ki vagyok és honnan jöttem? Születtem, mint te, a könnyek völgyében, és az összes szerencsétlen, akik a földön mozognak, a testvéreim. És ez a föld olyan nagyszerű? Egy gondolattal átölelheted, és a fecske pár nap múlva körbeveszi? Mi lehet az emberben rendkívüli és titokzatos? Lehetséges-e annyira befolyást gyakorolni a napsugárra, amely mindenhol majdnem derékszögben a fejünkre esik? Tele van! Ez a világ nagyon messze van a naptól; nagyon sápadt, nagyon kicsi. Kérdezd meg a széltől, hogy hány órát kell rázni a pólusról a pólusra.
A föld másik oldalán született, nagyon keveset választanánk egymástól. Mindketten ítélve szenved, mind a gyenge, hiányos, szakadt, minden örömünket, örökké zavaros, éhes ismeretlen boldogság, örökre önmagában nem - ez a mi közös sors, ez az, amit összehoz minket, mint elvtársak, mint testvérek ezen a földön, ahol minden száműzetés és rabszolgaság.
Megkérdezed, hogy más lény vagyok, mint te? Tényleg azt hiszed, hogy nem szenvedek? Találkoztam az emberekkel a boldogtalansággal, mint én, a helyzet szerint, de sokkal boldogabb a természetben. Nem minden ember képes egyenlő mértékben szenvedni. A nagy mester szemében, aki szenvedést küld nekünk, természetünk e különbségei természetesen nem jelentenek sokat. Ami minket illetően egy korlátozott kilátásokkal rendelkező lény, fél éven át megvizsgáljuk egymást, és észrevesszük az árnyalatkülönbségeket, hogy a bennünket bánó baj szed. Mit számít az Istennek? Nem több, mint számunkra a fűdarabok különbsége valahol a réten.
Ezért nem imádkozom Istenhez. Mit kérjek tőle? Megváltoztathatom a sorsomat? Nevetett volna rám. Annak érdekében, hogy megbirkózzam az általam szenvedett szenvedéssel? De ő már megadta, és csak használni kell.
Te kérdezed, hogy nem imádom a gonosz lelket. A gonosz lélek és a jó szellem egy, ez az Isten: ez egy ismeretlen és titokzatos akarat, amely mindannyiunk akaratának felett van. Jó és rossz a magunk által létrehozott fogalmak. Isten nem ismeri őket, mivel nem ismeri a boldogságot és a boldogtalanságot. Tehát ne kérdezd a sorsom titkait sem a mennyből, sem a pokolból. Ezzel megfélemlíthetem, hogy folyamatosan rohansz valahol magasabbra, mint én, aztán lent. Költő, ne keressen rám ezeket a mély titkokat: a lelkem a nővéred, te nyomorodsz, és megrémíted, mert mérni akarta mélységét. Vigyük el, mint ő, mint egy lélek, amely szenved és várakozik. Ha olyan kegyetlenül kínozza őt, ő maga is bezárja magát, és soha nem merészel felfedni magának.
"Túlságosan szókimondó voltam, hogy kifejezzem az ön bosszantó aggodalmát, Lelia; Megsértettem a tisztességes lelkedet. Én is boldogtalan vagyok, Lelia! Azt hiszed, hogy egy filozófus méltó kíváncsisággal nézek rád. Tévedsz. Ha nem érzem, hogy a tiéd, hogy ettől az időponttól létem elválaszthatatlanul egyesült a szavad, ha nem szeretlek szenvedélyesen, nem volt bátorsága kérdezni, hogy Ön még egy tárgyat. rendkívül érdekes a fiziológus számára.
Mindenki, aki látta, megosztja azt a zavarodást, amit kifejezni akartam. Az emberek csodálkozva kérdezte, hogy ki vagy - egy átok, vagy egy kedvenc lény, hogy szeretlek, vagy félni, hogy elfogadja vagy taszítják, durva fekete levelek rejlő gondatlanság, közvetlen minden figyelmünket akkor expressziója nem az ajak, vagy a hangod jelent neki semmit és az egyik csak hallgatni a beszélgetést nevetséges, ahogy vannak győződve arról, hogy ezek az emberek egyaránt készen áll a rohanás térdre előtted, és átok, mint egy rögeszme. Azok a népek, akik jobban képzettek, figyelnek rád, a kíváncsiság néhány, a szimpátia mások; de egyiküknél sem az élet és a halál kérdése, mint nekem. Van egy joga, hogy merész, és kérje meg, ki vagy, mert (úgy érzem, hogy minden szál a lélek és az érzés kondenzált nekem minden élet), most már részévé vált a lény, akkor birtokba vette nekem, talán anélkül, hogy észrevenné; de mindegy, én rabszolgává, én jobban nem tartozik, a lelkem nem tud élni önmagában ez nem elég, Isten és a költészet: az isten a költészet - mert most már te és nélküled, se költészet, nincs isten, nincs semmi.
Mondja, Lelia, mert azt akarja, hittem, hogy egy nő, és beszélt veled egyenrangú, mondd, van a szeretet erejével, a tűz és a jég a lelked, és kapsz - és én nagyon akkor megadta magát , - Én halálra ítélem magam, vagy felkészítem magamra a megváltást. Nem tudok semmit, és rémülettel nézek az ismeretlen útra, amit követnem kell. A jövő felhős, néha rózsaszín és izzó, mint azok, amelyek láthatók a horizonton, amikor a nap felkel, néha a lila és sötét, mint az is, hogy az előjele vihar és villámlás tele.
Megkezdtem az életet veled, vagy épp ellenkezőleg, véget ért, halálra követni? Mire fordítod mindazt, amit eddig éltem, csendes, kifogástalan évek? El fognak-e fakulni a lélegzetedből vagy újra virágozni? Tudtam már a boldogságot, és most elveszítem, vagy csak enni, magam, nem tudva, mi ez? Ezek az évek olyan jóak voltak; frissek és édesek voltak! De ugyanakkor nyugodt, sötét, kopár volt! Egész életemben születésem óta csak álmodtam, várt, reméltem ... Végül létrehozhatok valamit a sajátomtól? Magasztos vagy méltó a megvetés? Le fogom fejezni a semmiségemet, ki fogok jönni ebből a felháborodásból, ami elkezd mérlegelni? Lehet, hogy feljebb vagy lejjebb tudok felkelni?
Ezért kérdezem magam minden nap riasztással. És nem válaszol semmit nekem, Lelia, úgy tűnik, nem gyanítod, hogy az emberi életről beszélünk, valaki sorsáról, amely összeolvad a tiéddel, amelyért most válaszolnod kell Isten előtt!
Roppant és gondatlan, a láncod egyik végét a saját kezébe vetted, és minden percet elfelejtetted, és a földre dobtad!
Most attól tartok magánytól, attól tartok, hogy hagyhatsz. És itt hívlak benneteket, és kényszerítesz téged, hogy leereszkedj az ismeretlen határoktól, ahol nélküled rohansz.
Kegyetlen Lelia! Milyen boldog vagy, hogy a lelked szabad, és hogy álmodhat az egyikről, a szeretetről, egyedül élhet. És nem tudok, szeretlek. Csak te szeretlek. Mindezek a lenyűgöző szépségképek, ezek az angyalok álcázott nők, akik álmomban megjelentek, csókokat és virágokat adott nekem, mindannyian elmentek. Egyik álomban vagy valóságban már nem jönnek hozzám. Most látlak, csak te, halvány, nyugodt és csendes, mellém, majd a mennyben.
Amit szánalmas vagyok! A helyzetem nem rendes; nem csak azért, hogy eldöntsem, méltó vagyok-e a szerelmednek, nem tudom, hogy képes-e egyáltalán szeretni egy férfit, és - nehéz nekem ezt a szörnyű szót megrajzolni - valószínűleg nem!
O Lelia! Most válaszolsz nekem? Ma reszketek, mert megkérdeztem ezt a kérdést. Talán ma talán már kétségeket és illúziókat is élhetek. Talán talán nem lesz semmi félelem, és semmi remény.