Egy másodperccel később a fiú már leugrott a lépcsőn

- Járhatok veled a kutyákkal?

- És talán nem fognak annyira érezni az utcán?

- Pozhaluystaaaa! Járni akarok!

- Szóval sétálj, nem foglak otthon. - Meg vagyok lepődve.

- Nem, nem az. El akarok sétálni veled, hogy biztos legyen benne, hogy nem bánja, hogy visszajövök, hogy visszatérhessek.

- Istenem ... forgatom a szemem. - Mit akarsz tőlem?

- Valószínűleg valami nagyon jó dolgot csináltál az életedben, így egy barátodat kaptál, mint én.

- Tudod, én és az élő barátaim valahogy elég.

- De végül is, mint én, köztük nincsenek jelen?

- Itt látod? - Mosolyog és felugrik az örömtől, ami érthetetlen nekem.

- Oké, csak zuhanyozok és sétálok.

A meleg patak alatt álltam, és még mindig nem értettem, mi folyik itt. Miért esett rám ez a szellem fiú? Miért olyan boldog a halandóságában? Miért akar hozzám közel állni? Sok kérdés, túl sok ...

- Alex! - A helyszínre ugrálok, és a kezemmel fedezem magam. - Mi a fenébe ragaszkodtál a zuhanyomhoz?

- Csak. Nem nézek rád, ne aggódj.

- Most csinálod!

- Csak egy kicsit. - Ez a gazember mosolyog.

- Figyelj, - feltöröm a törülközőt a csípőre, és kiszállok a zuhanyzóból - azonnal kijutni innen! - Megpróbálom megragadni, de természetesen nem kapok semmit.

- És ha nem hagyom el? A fickó ravaszul mosolyog.

- Megyek mosni egy másik fürdőben, ott van egy vár.

- És mi van a várral? - Meglepett. - Szellem vagyok, nézz! - Átmegy az ajtón, és visszajön. - Látja? Tudok jönni hozzátok minden zárt szobában.

- Olyan vicces dühös vagy. - Némi furcsa hangzást teszek közzé, mint egy morgás, aki kifejezi a haragomat és a helyzetem kétségbeesését.

- Bár elfordul! - Kérdezd a fickót.

- Oké, megfordítom a fejem, de nem hagyom el, maradok, oké?

- Baszd meg, maradj, ne nézz rám. - Visszamentem a zuhanyzóba, fordultam a fickó hátához, és tovább mostam.

A zuhany után elmentünk a kutyákhoz. Alex kicsit mögött sétált, hogy ne zavarja a háziállataimat. De nem sokáig tartott, és hozzám jött, együtt járva.

Meglepő módon a kutyák többé-kevésbé nyugodtan viselkedtek az utcán. De amikor közeledtünk a házhoz, idegesnek kezdtünk.

- Menj előre - mondom a fickónak - a kutyák idegesek.

- Nem kell nekem, hogy kinyitom az ajtót?

- Velem akarok menni. - Mintha nem értenének meg, ismételgette Alexet.

- Figyelj, kivezetsz, felhívlak egy papot, és kiviszlek a házamból!

- Ezt ne tegye velem!

- Nem tehetsz ... kedves vagy.

- Eddig igen. De mivel viselkedsz, ó, nem sokáig ...

- Szeretsz engem. A srác mosolyog.

- Álmodott az álmokról. Menj, gyerünk, tartsd a kutyákat, mozdítsd a lábadat.

- És még mindig hozzászoksz hozzám és beleszeretsz. - mondja a fickó, és átsétál a bejárati ajtón.

- Kampány, nincs más választásom ...

A zárt szemhéjon keresztül hatol a napsütéses nap. Ó, igen! Sikerült jó éjszakai alvást kapnom. Én nyúlik, a fejemben idegen eseményekről indul ki, amelyekhez önként akartam részt venni. "Úgy hangzik ez!" - hangzik a fejemben. Ismét nyúlok és ...

- Jó reggelt! - ugrálok, mintha valami nehézséget okozna volna a fején, és irányítanám a szememet, aki elmondta nekem ezt a kifejezést.

- Nos, persze ... - Az orromon át dobogtam, ismét lefeküdtem és elfordultam.

Természetesen hogyan remélem, hogy az elmúlt nap eseményei, és ami még ennél is fontosabb, maga Alex a képzeletem gyümölcse. Szerencsés vagyok ...

- Rosszul érzi magát? - a tinédzser nem áll meg.

- Nem, - motyogta, mint egy régi diszletes bulldog, - jól vagyok.

- Akkor miért nem veszel el?

- Nem hagylak figyelmen kívül. - Ez a fiú elkezd bosszantani.

- Figyelmen kívül hagyja, - a srác az ágy másik oldalára fut, hogy szembenézzen velem, - látom. De - ráncolja, - nem értem - miért?

Nem tudom, mit gondolt ez a fiú, nem érdekel! Ki ő nekem? Ez így van - senki sem! Szóval, miért érdekelné a véleménye és róla? A zuhanyzó felé tartok, ahol letelepülök a zuhanyzóba, és bekapcsolom a kellemes, kissé égő vizet. "Remélem, hogy nem akarja újra priprytsya nekem a fürdőkádban!" - Azt hiszem, és gyorsan elkezdek szappanozni a fejemet, mintha megpróbálnám elmosogatni minden gondolatot.

Amikor kijöttem a zuhanyzóból, reggelizni mentem, és egész másnap, ez a fiú nem jelent meg a szemeim előtt - valószínűleg sértődött.

Nyolc órakor lustán rágtam le a zsetont, és figyeltem a nem túl szórakoztató átadást. Párizs a kanapéra ugrott.

- Nos, ez ... - a kutyát a fül mögé fésülem, - sétálni akarsz?

- Woof-vau! - válaszolt a kutya, és elrohant az ajtóhoz.

- Most - kapcsolja ki a TV-t - csak tegye a kabátot.

Különösnek tűnhet, hogy folyamatosan beszélgetek a kutyákkal. De nekem ez talán az egyetlen kommunikáció. Igen, barátaim vannak, de mindegyiknek van családja, és nem látjuk egymást olyan gyakran, mint ifjúságunkban. Csak a készpénz szabad, de állandóan valamilyen utazó, majd munkahelyi, majd a szabadságért folyamodik. Tehát a kutyák az egyetlen állandó beszélgetőm. Természetesen nem értem, mit mondanak nekem, de legalább válaszolnak.

Otthon szokatlanul unatkoztam, úgyhogy úgy döntöttem, hogy hosszú sétával elindulok a kutyával, és nagy kitérőt teszek. A többi kutya nem akart sétálni. Üzleti tevékenységük.

- Fáradt vagy? - kérdezem a kutyát, aki leült, és valahol a fák sötétjébe nézett.

A kutya nem válaszolt rám, csak feküdt le, és kimutatta, hogy igazam van.

- Akkor menjünk haza. - A pórázhoz húztam, ami a parkból való kilépéshez vezetett.

Meglepő módon nem félek, sötétben és egyedül, az éjszakai parkban sétálva. Ha emlékszel, hogy nem vagyok a legbátrabb ember a Földön, ez valóban csodálkozott, és büszke lettem magamra. Bár nem, hazudok, nem büszke voltam magamra. Már régen. Nem érdekelt, tudtam, hogy semmi rossz vagy a szokásosnál nem fog megtörténni. Itt van. Régóta éltem egy közönséges bohém ember életében, és elvesztettem minden csodálatba vetett hitemet. Elképesztő, nem igaz?

A kutyám hirtelen dühösen ugatott a bokrok felé, aminek hatására kiléptem a gondolataimat és megfordultam.

- Mi ez, macska? Szarkasztikusan mondom. - Vagy talán egy gyilkos mániákus, és figyelmeztetni szeretnéd a veszélyedet, amit nem tudsz? - Még több gúnnyal mondom. Mégis, ilyen bolond vagyok, amikor beteg vagyok.

A kutya nem reagált rám, csak elkezdett ugatni, morgott és húzta a pórázt.

- Hé, egyszerű! Kiáltottam, de ez hihetetlen. Néhány másodperc múlva a kutya elszabadult, és belerohant a süllyedések sötétjébe.

- A francba ... - átkoztam, és a járdáról leeresztettem.

- A gyerek? - Nem hívom ilyen komoly hangon, és átsétálok a bokrokon. - Párizs, ez nem vicces! Hol vagy? Az a fióktelep, amelyet félretettem, minden erejemmel, kopogott az arcomon. - Bl *! Kiáltottam, dörzsölgettem a szemem. - Mi a rossz szerencsével? Párizs, hol vagy, kis seggfejek?

Mint korábban, a kutya nem válaszolt a kiáltásomra, és én, a szívembõl fakadóan, tovább mentem mélyen az erdei parkba.

- Párizsban! Kiáltottam, és a hanghoz futottam.

Amikor eljuttam a hangforráshoz, láttam valamit, ami valójában nem, igazán, tényleg szeretné látni. Sok szerencsét!

- És itt vagy. - mondom vidáman, és felemeli a pórázt a földről.

- Nem vártam itt találkozni veled.

- Természetesen! Kiáltottam. - Ne úgy, mintha nem követtél volna engem!

- Valójában nem. Épp akkor, amikor elmentél, sétálgáltál és eljöttem erre a helyre, szerettem ezt a parkot. - A fickó kezével körbejárja a teret.