Hogyan viselkedni elviselni egy szeretett ember elvesztését
Beszélgetés Metropolitan Anthony-val.
O. A személytől való elválasztás mindig elfogadhatóbb, ha hosszú betegség vagy idős kor előrehaladt. De baleset esetén, különösen akkor, amikor egy fiatal vagy egy csecsemő meghal - hogyan támogathatod a szüleidet, hogyan segíthetsz a kezdeti sokk túlélésében?
Metropolitan Anthony. Az első dolog, amit gondolok: ne próbáljon meg konzulálni egy embert üres szavakkal. Emlékszem, hogy egy fiatal pap egy gyülekezet egyik gyülekezetéhez jött, és azt mondta: "Értem a bánatodat. "Ő, egy igazi és éles ember, fordult hozzá, és azt mondta:" Ne hazudj! Soha nem voltál anya, és soha nem vesztettél el egy gyermeket - nem értesz semmit a gyászodban! "És megállt, és azt mondta:" Köszönöm ezt. - Ne merészeld ezt a hibát. Az idegen bánat, amit senki sem ért, Isten megadja a bánatát, valahogy elkapja, elsajátítja.
OS Amikor Lázár elhunyt, Jézus kiáltott. Hogyan kezeljük általánosságban a könnyeket, amikor az embereket vigasztaljuk?
MA Tears - Isten ajándéka. Soha ne hagyja abba az áramlást. Ebben a történetben az Üdvözítõ kiáltotta, hogy Lázárnak meg kellett halnia, mert a világ gonosz, és minden ember halandó, mert a bûn a világnak tulajdonít. Krisztus itt sírás, azt hiszem, a barátja Lázár, és a tágabb értelemben vett - ez horror: Isten adott minden teremtmény örök életet, és hogy az ember a bűn halált, és íme, egy fehér fiatalember Lázár meg kell halnia, mert egyszer a bűneset a világon. Tehát az embereknek joguk van sírni azon a tényen, hogy a halál egy szeretettet kaszált, sírni, hogy árvák maradtak. És ne merészeld őket sírni, ez a joga. De nagy különbség van a könnyek és a hisztéria között, vagy a hit nélkül sír.
OS Veszélyt is jelent, hogy egy ember, gyászoló, elkezd csodálni: azt mondják, hogy annyira szereti az elhunytat, hogy hónapokig, évekig is folytatja, még sírni és szomorúan is.
MA Úgy vélem, hogy egyrészt jogosan, hogy a személy haláláig kiáltása az elkülönülés, hogy már nem lehet, hogy átfogja egy szeretett, hallani a hangját, hogy a szemét, hogy megosszák velük a tényt, hogy a legfényesebb vagy fájdalmas lélekre. Ebben az értelemben minden életet el tudja látni a fájdalmát, de nem hisztérikus, nem lázadó szomorúság és csendes, mélyreható fájdalom, igen, ez lenne olyan csodálatos, ha lehetne folytatni a régi kapcsolatot, a régi barátságok, öreg kommunikáció (ami soha nem hal meg az én lélek - mondta ez a személy).
De másfelől az embernek nem szabad mesterségesen felmelegednie magát bánatában és drámai érzéssel a másik halálával kapcsolatban, hisz abban, hogy hiánya bizonyítja, hogy nem szereti. A fájdalomnak úgy kell áradnia, mint egy másik: egy olyan szeretetbe, amely nem ér véget, a tudatosságba: Én is ezt az utat választom, én is eljövök egy ideje meghalni, és akkor mi lesz az öröm találkozása. A bánat felvilágosodik.
O. Gyakran a gyászolók tiltakoznak, különösen, ha a kiskorúak meghalnak: miért, miért ilyen korán. Hogyan console ezeket az embereket?
MA Azt hiszem, mint minden esetben, a betegség vagy a halál, az első dolog, - kényelem és az együttérzés, hogy ne próbálja meggyőzni az embereket, hogy a „minden rendben van” - mindez nagyon fájdalmas és nagyon tragikus és nagyon fájdalmas - és velük együtt így tovább.
Másrészről tudjuk, hogy néha a gyermek halála felszabadítja őt a haláltól, a horrortól. A hétköznapi életből tudjuk, hogy mi történik a világ különböző részein: a gyermekek sérülnek, a gyerekeket levágják, a gyermekek vakok, a gyermekek a gerincen találódnak és megbénulnak. És néha azt hiszed: milyen boldogok azok a gyerekek, akiknek, ahogy a Szentírás azt mondja, megkapták "kis mézes ízeket", és kiszálljanak az örökkévalóságba.
Nem emlékszem, egy orosz szent életében volt egy ügy. Egy anya gyötrődött és dühös volt Istennek a gyermeke haláláért. Az egyik aszkéta felé fordult, és azt mondta: "Imádkozom, hogy az Úr tudatni fogja veled." És álmában látja, hogy Krisztus közeledett hozzá, és azt mondta: Megmutatom, milyen lenne a fia sorsát, ha nem halt meg. És meglátta, hogy nő, fokozatosan elrontja, rablóval, gyilkosával ér véget, és felkiáltott: - Nem, Uram, jobb, ha meghal!
Természetesen nincs értelme elmondani egy olyan személyt, aki éppen elvesztette a gyermeket - ez kegyetlenül hangzik; de idővel talán beszélhetsz róla, talán a halál megmentette ezt a gyermeket valami szörnyűbbé, mint az átmeneti élettől való elválás.
OS Úgy tűnik nekem egy kérdéses megközelítés. Amikor így igyekeztem beszélni, nem győzöttek meg senkit, talán azért, mert én magam nem volt meggyőződve. Tudom, hogy van ilyen megközelítés, de azt hiszem, a legfontosabb dolog ez a szimpátia, az együttérzés.
MA Az embernek szüksége van rád, hogy vele legyen az ő bánatában, a bánat alján, és nem győzte meg róla, hogy nincs bánat vagy rossz, gyászolva. És időt kell adnunk az ember kegyelmének és belső élményének arra, hogy tegyünk valamit.
O. S. A halál halála után véget érnek a pap feladatait. Azt mondom: "feladatok", mintha valamiféle poszt; de továbbra is felléphet. Először is, hogy megemlékezzen az elhunytról, ha emlékszik a nevére, a szolgálatokra és általában az imákra. De ha vannak rokonok, rokonok, akkor és meg kell látogatnia őket, és meg kell nyugodnia őket. Milyen tanácsok vannak?
MA Először is, ő soha nem helyezheti magát egy tanár pozíciójába. Ne úgy tedd, mintha pap lennél valamit, amit még soha nem tapasztaltál. Ezúttal. Másodszor: magának kell hozzáállnia a halálhoz. És ez a keresztény életünk egyik feladata: megszokni a halál fogalmát, tudni, hogy mi az, tudni, hogyan érzed magad. Például Pál apostol azt mondta, hogy várakozik a halálra, mert csak a halál révén Krisztussal egyesül, fizikai és anyagi korlátok nélkül. Aztán hozzáteszi: mindazonáltal neked több szükség van arra, hogy életben maradjak, így tovább fogok élni. Itt van a határ. Ha valóban álmodott élő Istennel való találkozás, nem egy találkozó a hit a tapasztalat azonnali és állandó közösségben Őt, akkor tudnánk álom halál, a halál szomjúság, és ugyanakkor készek meghalni Krisztusért.
OS És hogyan lehet ilyen magatartást közvetíteni?
MA Látja, azért, hogy valamit közvetítsen, magának kell hordania. Ezért ragaszkodnak ezen az oldalán, hogy a kritérium, mi keresztények, akár nem - a hozzáállása a saját halálát, a halál a mi szeretteinkkel. Ha már érett valamilyen módon, vagy ha mi vagyunk az érlelés, azt mondhatjuk, hogy az ember: „Igen, ez egy szörnyű veszteség, de ő már elment, hogy Isten, akit annyira szeretett, hogy hívta a semmiből, és most hívott magához hogy Istennel elválaszthatatlan volt. És ha szeretne a szeretteid halálát, hogy ne legyen szétválás, akkor imádsággal, lélekkel, tapasztalattal kell áthelyezni Isten birodalmába. Megmutatta, milyen módon kell mennie. Ha azt szeretnénk, hogy vele legyenek, akkor kell, hogy hol van, vagyis Isten „(persze, nem azt mondom, hogy szükség van az ilyen kemény szavakkal kifejezni ezt az elképzelést).
Másrészt temetkezési szolgáltatásunk segíti azokat, akik elvesztették szeretteiket. Nagyon különböző pillanatokat tartalmaz. Saint Theophan a Recluse egy temetkezési szolgáltatást kezdett a következő szavakkal: "Testvérek, sírjunk, mert szeretett személyünk elhagyott bennünket, de sírjunk, mint a hívők. "Az elhunytra sírunk, mert az embert nem hívják meghalni, - az embert örök életre hívják. A halál életre kelt, hogy az ember Isten elesik, ezért a halál olyan tragédia. Másfelől a felszabadulás. Ha életben kell maradnunk, soha nem halnunk, abban a korlátozott földi életben, amit tudunk, elkerülhetetlen rémálom lenne. Ezért mondják, a temetkezési szolgálatban a zsoltár szavai megismétlődnek: "Áldott az a mód, ahogyan ma jársz, a lélek, mert készen állsz pihenőhelyre." Ezek a szavak az egyház nevében szólnak az elhunytnak, hanem azoknak is, akik hallják őket. És vannak olyan helyek a szolgálatban, ahol az elhunyt, ahogy mondja, azt mondja: Ne sírj rólam.
Az "Élet, betegség, halál" könyvéből.