Az Impostor hercegnőjének könyve, 5. oldal
- Jótékonysági körforgalom a nyomornegyedekben, mi, Lana?
Anélkül, hogy tisztelgett volna neki egy választ, a lány a kijárat felé fordult és azt mondta:
- Mondd Colinnak és Siobhannak, hogy holnap eljövök hozzájuk.
Még csak nem is fordult meg. Nem számít, hogyan reagál, csak azt fogja mutatni, hogy a szavai bármit is jelentenek. Nem, nem az. Nem hagyja, hogy Billy O'Malley uralkodjon és piszkáljon, bár Isten tudja, hányszor próbált.
Közvetlenül New York-i megérkezéskor Lana Billyvel és Siobhannal élt, aki Colin szobájának sarkajánál fizetett, segített a baba gondozásában, és rájött, hogy barátja csak szüksége van a segítségére. De amikor Billy mocskos zaklatásai elviselhetetlenné váltak, Lana elmozdult, nem magyarázta Siobhan okát. Arra a következtetésre jutott, hogy a szegény dolog már alig húzza a terheit, és nem növeli fájdalmát és megaláztatását.
Most Lana egy kis kamrában töltötte az éjszakát a kocsmában, ahol dolgozott. De hálás volt neki is, bár a bérbeadó minden nap megtartotta a dollárt a lakhatás szűkös fizetéséből. És mégis megérte. Elmulasztotta Colint, szerette a szobát vele. De most nagyra értékelte saját szögének előnyeit, még akkor is, ha eltávolítható. Életében először élt egyedül. A menedékházban minden szobában több mint egy tucat lány került. Itt Amerikában rendelkezésére állt egy egész gyermekágy és egy kis büfé, amelyet tûzben kivettek a tûzbõl, és egy ablakot, amely a mólóra nézett. Tehát minden nem olyan rossz! Lana tökéletes tisztaságban tartotta a szobát. Bár az illata a nyári és a sós tengeri döglött halak molesztálta őt, volt valami homályosan kellemes, valami emlékeztet a ház, mint az apja, nagyapja és dédapja halászok voltak.
Lana sietett a mólón a zsúfolt utcákon a bevásárló tálcák mellett, a fiúk zajos tömegén át.
A két srác szemtől szembe állt, söprésen, ökölbe szorítva és fogait szorítva, készen állt a társára, mások pedig kiabáltak egymás mellett. - Lehetséges, hogy Colin nem fogja elkerülni ezt a sorsot? Gondoltam Lana-t. - Van utcai harcokban is ellenségeivel szemben? Ez a kegyetlen rituálé fog menni? Igen, az utcákon csak fiúk válnak férfiakká.
A félelem rettenetes zúzódása a háta mögött húzódott. Mit vár a baba, ha az édesanyja a hétköznapi aggodalmak súlya miatt kimerül, ha az apja önző önző? - De mi van velem? Miért? Gondolta komoran. - Megpróbálom megkülönböztetni az életét.
A gondolataiba meredve Lana megfordult, és belépett a kék liba tavernába. Míg a szeme megszokta a csarnokban uralkodó homályosságot, mentálisan megfogadta, hogy többet fog dolgozni. Nem tudta, hogyan segíthet Colint, de egy dolog világos: pénzre van szükség. Végül is az ő feladata. Végül ő volt az első, aki karjaiba vitte, csak ő született, ő lett a kedvenc nagynénje, és még ha az egész világ fegyvert is vett volna ellene, gondolta, Lana nagynénje mindig ott lesz.
- Megnézed az órádat? - Wilbur Hasting, a Kék Lúd tulajdonosa felpattant rajta, de nem szakította meg a foglalkozását. Megtöltötte a kört habzó sört. Vastag szürke szemöldökét, mint mindig, összezúzta a szemöldök, a szemüveg az orrának csúcsára csúszott, és Lana dühösen pillantott a szemüvegére.
"Nem voltam késő, még korábban jöttem."
- Ők is. - A sarokban lévő asztalhoz biccentett, mögötte négy játszott kártya.
A füst a fejek felett kavarogott. Az egyik csoszogott és átadta a fedélzetet. A játékosoknak nem volt ideje fogadni a kártyákat, mivel a levegő átkozott.
- Vidd el. Wilbur adta Lana-nak egy tálcát sört, és látta, hogy a szemüvegük nem ürül ki.
Lana felkapott egy nehéz tálcát, és az asztal körül körbe téve egy bögrével egy italt hozott minden játékos mellett.
A játékosok közül felismerte az öreg McGraw-t, a Kultishka McGraw-t, mivel egyik lábának helyett egy fából készült fogsorra nevezték. Egykor ifjúságában tengerész volt, és az első út az Atlanti-óceánon keresztül elvesztette a lábát egy cápa elleni harcban. Mellette Tumi Davis, egy kövér ember, akinek csaknem háromszáz fontja van. Tumi annyira hatalmas volt, hogy Wilbur megtiltotta neki, hogy üljön egy székre, és mindig másodszor is helyettesítette. Nagyon félt a bútorai biztonságától, nem hivatalos. Tumi mellé ült Ned Lancaster, egy helyi kereskedő, aki sokkal jobban szerette a kártyákat, mint bármely kereskedelem. És ma, mint mindig, a páciens feleségének és három nagykorú fia gondozásával hagyta el üzleteit. Ne táplálja a kenyeret tésztával, csak vigye magával a kezdő játékhoz. Ismerve ezt a szokást, Lana arra gondolt, hogy az idegen - a negyedik játékos - csak Ned újabb áldozata volt. Szegény. Ő, mint sok előtte, tele lesz süllyedéssel, csökkenti a zsebek tartalmát az utolsó centre, majd homlokát roncsolja hiába próbálja kitalálni, hogy ez történt vele.
"Baby", Ned felemelte a bögrét, elővett egy hatalmas sört, és letörölte a habot a hüvelyéről; a keze a lány derekán átcsúszott, - többet hordoz, kedvesem.
- Nem kedvesem neked - csóválta Lana a kezét - figyelmeztettem Nedre, hogy ne merészeljen megérinteni!
- Persze, persze Lana - kuncogott. - De hogyan nem veszítheti el a fejedet, ha ilyen káprázatos teremtményt lát?
- A következő alkalommal teljesen vak leszel. Hogyan tehetek el egy tálcát - képes leszel csodálni a szikrákat a szemedből. - Ezekkel a szavakkal Lana az utolsó bögrét helyezte a negyedik játékos előtt. Vigyorogott neki.
Nevetett vele? A tönkretevő kinézete visszavágta az idegen mosolyt csak az arcába. Lana határozottan a csípőjére tette a kezét.
- Van valami, amit mondani akarsz?
- Nem, semmi. Halk, meleg hangon nevetett. - Nem mosolygok azzal a kilátással, hogy tálcát kapok a fejemben, köszönöm.
- Úgy tűnik, ez a sorom. Nos, ki fogja megverni a két gyönyörű hölgyet? - Ned felfelé fordította a lapokat, és ravaszul mosolygott.
- Csak kettő van - felelte az idegen szomorú szomorúsággal, és mosollyal hozzátette: - Igaz, három van közülük. [1]
A világos szürke szeme kísértetiesen megvillant, és mosolya fehér fogat villant. Lana annyira elcsodálkozott, és megnyitotta a száját, bámult a szerencsés fickóra, aki éppen felkapta a jackpotot.
A bárban résztvevők túlnyomó része életet káros férfi volt: egyesek fogai töröttek voltak, másoknak hiányzott a lábuk, és őrültek voltak, óceánok, tengerészek, akik egész életüket vitorlázzák. De ez az idegen olyan volt, mintha a legkisebb hiba nélkül lenne: minden rendben van, még a szem örül. Ráadásul úgy tűnik, nem megfosztják a humorérzéktől. Szép nevetést látott, és a szeme sarkába meredt, és hangosan hallotta a hangját.
Az erõn át, Lana visszatért a pultba, ahol Wilbur durván dörzsölte a szemüveget.
Hastings vállat vont.