A Hansa Christian Andersen szövegének idősebb anyja meséje
Hans Christian Andersen
Egy mese "Az idős anya" arról, hogy egy kis hideg megfázott. Egy öregember eljött hozzá, és mesélte meséjét egy mágikus öregasszonynak - az idős Anyának, aki egy teáskannával rogyott egy idős emberrel. A fiú elaludt, és álmodozta, hogy a vízforraló fedél alatt a bodza ágai megjelennek, és egy mosolygó mosoly mosolygott - az idősebb anya. Az öregember az öreg bokorról beszélt az udvar sarkában a Novaya Slobodka-ban, ahol a régi tengerész és a felesége emlékezik a fiatalokra. Amikor a fiú kifogásolta, hogy ez nem egy mese, Anya azt válaszolta, hogy a mesék kezdődik most, mert valójában a legszebb mesék meséltek a valóságból. A kezét kézzel vette a fiúhoz, és megtalálták magukat a kerti pavilonban, és az anya szép lány lett.
Lófejjel a lófejre ülve, a gyerekek játszottak a gyepen, majd egy lány koszorújából virágzott kertben minden évszakra Dániába repültek. A fiú fiatalember lett, tengerész, de virágot hozott egy lány ajándékával. Sok év múlva öreg feleségével ült egy idős kertben, és a Buzina anya elvitte a koszorúból két virágot, és fejére fektette őket, mint a koronák, és ő is nevezte valódi nevét - Emlékezés. A férfi öregfiúkkal bólintott, arany koronákban ültek, szemük zárva volt, és ... itt a mesék befejeződtek. A fiú feküdt az ágyban, és nem értette, hogy álmodott-e, vagy csak egy mesét hallgatott. És az öreg elment.
Egy kisfiú egyszerre hideg volt. Ahol a lábát áztatta, senki nem értette meg - az időjárás teljesen száraz volt. Anya elválasztotta, lefeküdt, és azt mondta nekem, hogy készítsen egy teáskannát, hogy teát készítsen az őszibarackokkal - egy kiváló sudorific! Ebben a pillanatban egy dicsőséges, vidám öregember lépett be a szobába, aki ugyanazon a ház legfelső emeletén élt. Egyedül volt, nem volt felesége, nincsenek gyerekei, és annyira szerette a gyerekeket, tudta, hogyan mondhatja el nekik ezeket a csodálatos meséket és történeteket, hogy csak csoda volt.
- Nos, lesz egy csésze tea, és akkor hallani egy meseat! Mondta az anya.
"Eh, ha tudni akarsz valami újat!" - válaszolta az öregember, gyengéden bólogatva a fejét. - De hol van a kisfiú nedves? hol? - mondta az anya. - Senki sem igazán
- Ez az, amire szükség lesz.
- Egy mese lesz? Kérdezte a fiú.
- Először tudnom kell, hogy a vízelvezető árok mélyen a sikátorban van-e, ahol az iskolád van. El tudod mondani ezt?
- Közvetlenül a csomagtartó közepéig! A fiú válaszolt. - És akkor a legmélyebb helyen.
- Szóval itt nedves a lábunk! Mondta az öregember. - Most mesélnék neked egy meseat, és nem ismerek egy újat!
- Igen, most írhatod! Mondta a fiú. - Anya azt mondja, bármit is nézel, bármit is érint, mindazt, amiről egy mese vagy egy történet van.
- Igaz, csak az ilyen mesék és történetek értéktelenek. Az igaziak, maguk is jönnek. Gyere és kopognak a homlokomon: "Itt vagyok!"
- És hamarosan valaki kopog? Kérdezte a fiú.
Anyám nevetett, teát töltött a régi teabe, és megtermelte.
- Igen, ha csak ő jön el! De fontosak, csak akkor jönnek, amikor tetszik. Stop! Az öreg hirtelen elmondta. - Ott van! Nézd, a vízforralóban!
A fiú nézett. a fedél felvonók kezdete az összes fenti, az összes fenti, itt alóla kis fehér kinézett friss virág bodza, majd felállt, és hosszú, zöld ágakat. Szétszóródtak minden oldalról, még a teáskannából is, és hamarosan az egész bokor a fiú előtt volt; maguk az ágyak nyúltak ki, és elválasztották a függönyt. Milyen csodálatos a virág virágzott és virágzott! És zöld színéről egy öregasszony nyers arcára nézett, valami elbűvölő ruhában öltözött, zölden, mint a bodza levelei, és mindegyik fehér virággal borított. Egyszerre nem volt sem tisztán, hogy öltözködés volt-e, vagy csak a zöldség és a friss cseresznyevirág.
- Mi ez az öreg hölgy? Kérdezte a fiú.
"Az ókori rómaiak és görögök hívták a Dryadot!" Mondta az öregember. "Nos, számunkra ez egy trükkös név, az Új Slobodkában pedig becenevet kapott: az idős anya." Nézd meg jól, és hallgasd meg, amit elmondok neked ...
... Pontosan ugyanaz a nagy, virágszórt bokor nőtt az udvar sarkában a Novaya Slobodkában. A bokor alatt délután ült és napfényben fürdött, két öregember - egy régi egykori tengerész és régi felesége. Az unokáik és dédunokik voltak, és hamarosan ünnepelték arany esküvőjüket, de nem emlékeztek jól a napra és a számra. Greens nézett rájuk bodza anya, ugyanaz a kedves és barátságos, mint ez, és azt mondta: „Ó, tudom, hogy a nap az arany esküvő évforduló!” De az öregek voltak elfoglalva beszéd - jutott a múlt - és nem hallotta.
- Emlékszel - mondta az egykori tengerész -, hogyan futottunk és gyerekeket játszottunk veled! Itt, ezen a udvaron egy kertet ültettünk. Emlékszik, hogy a botok és a gallyak ragadtak a földre?
- Hogy! - felvette az öreg hölgyet. - Emlékszem, emlékszem! Nem voltunk lustaak ezeknek az ágaknak a vízellátásához, egyikük idős volt, letagadta a gyökereket, a keleket, és így nőtt! Mi öregek most már az árnyékában ülhetnek!
- Igaz - folytatta a férje. - És abban a sarokban állt egy pohár víz. A vízbe indult a csónakom, amelyet én magam vágtam ki a fából. Hogyan úszott! És hamarosan el kellett indulnom, és egy igazi útra!
- Igen, csak mielőtt még iskolába jártam, és megtanultam valamit! Megszakította az öregasszonyt. - És akkor nőttek fel, és emlékszem, egy napon elmentek a kerek torony ellenőrzésére, felmásztak a csúcsra, és ott csodálták meg a várost és a tengert? Aztán elmentek Frederiksbergbe, és figyelték a királyt és a királynőt a csatorna mentén egy csodálatos hajóban.
"Csak másképpen kellett úsznom, sok éven át otthonról!"
A levél azt mondta, hogy most a melegebb régiókban vagyunk, ahol a kávé nő! Ennek áldott országnak kell lennie! Sokat mondott nekem arról, amit a levélben említettem, és mindent láttam, mintha a való életben. Eső és öntözött, és mindannyian az ajtóban álltam a szemétládával. Hirtelen megöleltem a derekán ...
- Rendben van, és olyan arcot vágtál az arcon, ami csak a csengés volt!
- Honnan tudtam, hogy te vagy? Elkaptad a levelet. És gyönyörű volt ... Most már így vagy. A zsebéből látható egy sárga selyem zsebkendő, egy olajruhás kalap a fején. Egy ilyen dandy. De mi volt az időjárás, mi volt a mi utcánk?
- És akkor összeházasodtunk - folytatta az egykori tengerész. - Emlékszel? És ott mentünk a gyerekekhez: az első fiú, aztán Marie, majd Niels, aztán Peter, majd Hans Christian!
- Igen, és mindannyian nőttek fel és kedves emberekké váltak, mindannyian szeretik.
"És most gyermekeiknek is vannak gyerekeik!" Mondta az öregember. - Ezek a nagy unokáink, és milyen erősek! Nekem úgy tűnik, esküvőünk éppen ebben az időben ...
- Csak ma! - mondta az idős anya, és az öregemberek közé szorította a fejét, de azt hitték, hogy egy szomszéd bólintott nekik.
Kézenfogva ültek egymásnak és szeretettel nézett egymásra. Egy kicsit később jöttek hozzájuk gyermekek és unokák. Nagyon jól tudták, hogy a nap az arany esküvői öregember, és már üdvözölte őket reggel, de csak az öregek is feledkezett róla, bár ez is emlékezni, hogy mi történt, sok-sok évvel ezelőtt. Az idősek rózsaszínűek és édesek voltak, a nap leült, és az öregek búcsúztatásánál közvetlenül az arcukon csillogtak, és az arcukba öblítették. A legfiatalabb nagyapa nagyszülővel táncolta nagymamájával, és boldogan kiabálta, hogy ma este igazi lakoma lesz: vacsora közben forró burgonyát szolgálnak fel! Az idős anya bólintott, és együtt üdvözölte a "Hurrát".
- De ez egyáltalán nem egy mese! - tiltakozott a fiú, óvatosan hallgatta az öregembert.
- Te vagy az, aki ezt mondta - válaszolta az öregember -, de kérje a Buly-anyát!
- Ez nem egy mese! Az idősebb anyának válaszolt. - De most egy mesék kezdődnek. A valóságból nőnek a legszebb mesék. Egyébként a gyönyörű bokám nem nőtt volna ki egy teáskannából.
Ezekkel a szavakkal vette a fiút a karjaiban ágak bodza, meghintjük virágok, hirtelen változott körülöttük, és a fiú az öregasszony úgy tűnt, mintha fészkelt lombozat pavilon, amely hajózott velük a levegőben. Csoda is volt! Az idős anya egy csinos kislány lett, de a ruhája még mindig ugyanolyan volt - zöld, fehér virágokkal. A lány mellkasán egy élő bodza virág volt, könnyű szőke fürtökön - ugyanolyan színű koszorúval. Szeme nagy volt, kék. Ó, milyen csinos volt, csak egy látvány! A fiú és a lány megcsókolta, és mindkettő azonos korúvá vált, néhány gondolat és érzés.
Kézen kézzel jártak ki a kerítésből, és a ház előtt egy virágoskertben találtak maguknak. A zöld gyepen az apja botja állt a kötélhez. A gyerekek és a cukornád éltek. Érdemes lovagolni rajta, és a csillogó fej egy lenyűgöző lófejévé változott, hosszú lebegő sörényrel. Aztán négy karcsú, erőteljes lába nőtt, és a forró ló a gyepet a pázsit körül forogta.
"Most messzire mennünk, messze!" Mondta a fiú. - A kastélyhoz, ahol tavaly voltunk!
A gyerekek galoppáltak a gyepen, és a lány - elvégre tudjuk, hogy az idős Anya volt - mondta:
- Nos, itt vagyunk a városon kívül! Látod a parasztházat? Egy hatalmas kenyérsütő, mint egy óriás tojás, egyenesen a falhoz egyenesen az úton halad. A ház fölé nyújtotta ágakat bodza bokor. A kakas az udvaron rohan, földet ásó, csirkéket keres. Nézd, mennyire fontos! És itt egy magas dombon vagyunk a templom mellett, a magas tölgyfák között áll, egyikük félig eltorzult ... De itt vagyunk a kaszkádban! Nézze meg, milyen ragyogó a tűz, mennyire félig meztelen emberek kalapácsokkal dolgoznak! Sparks repül minden irányban! De még tovább kell mennünk a kastélyhoz!
És bármit is mondott a lány mögött, aki a kutya mögött lovagolt, azt hitte. A fiú látta mindezt, de közben csak körbejárta a gyepet. Aztán egy oldalsó pályán játszottak, megtörték saját kis kertjüket. A lány vette egy bodzavirágot a koszorúból, és beültette a földbe. Ő gyökeret vert és lőtt, és hamarosan egy nagy vörösbarna bokorba nőtt, mint az öregek az Új Slobodkában, amikor még gyerekek voltak.
A fiú és a lány összekötötte a kezét, és sétált is, de nem ment a kerek toronyba, és nem a Frederiksberg kertbe. Nem, a lány szorosan átölelte a fiút, felkelt a levegőben, és Dániára mentek. A tavasz nyáron, nyáron ősszel, télen ősszel vált. A fiú szemében több ezer kép tükröződött, és a szívében feltűnt, a lány pedig azt mondta:
"Hogy soha nem fogod elfelejteni!"
És a bodza olyan édes volt, olyan csodálatos! A fiú belélegezte mind a rózsák illatát, mind a friss bükk illatát, de az idős embernek sokkal erősebb szagot kellett éreznie: a lány virágát a mellkasán díszítette, és neki oly gyakran hajtotta a fejét.
"Milyen csodálatos ez tavasszal!" Ezt mondta a lány, és fiatal bükkös erdőben találta magát. A lábuknál illatos fák-cseresznyevirág, csodálatos, halvány rózsaszín rózsaszín szálak a fűből. "Ó, ha a tavasz örökre uralkodott az illatos dán bükkös erdőben!"
"Jó itt a nyáron!" - mondta, miközben az ősi kastély mellett egy ősi lovag kastélyát söpörte. A vörös falak és a bátorságos oromok tükröződtek a vízfürdőkben, ahol úsztak a hattyúk, és az ősi, hűvös sikátorokra néztek. Aggódtak, mint a tenger, a mezők, az árkok vörös és sárga vadvirágokkal, vaddisznókkal és virágzó konvolvulussal ültek a sövények fölé. Esténként egy nagy és kerek hold emelkedett, a rétekről friss széna édes illata volt. "Soha nem fogják elfelejteni!"
"Milyen csodálatos itt ősszel!" Ezt mondta a lány, és az égi páncél hirtelen kétszer olyan magas és kék lett. Az erdő a legszebb színekké vált - vörös, sárga, zöld. A vadászkutyák szabadon törtek. Egész csordák a kirakásra repültek, ahol a régi kövek fekszenek, bokorszederekkel borítva. A sötét kék tengeren kezdtek ragyogni a vitorlák. Az öreg nők, lányok és gyerekek ugrották a komlót, és nagyméretű vattakba dobták. A fiatalok régi dalokat énekeltek, és az idős nők mesélték a trollokat és a brownie-t. - Jobb, ha nem lehetsz sehol!
"Milyen szép itt a télen!" Ezt mondta a lány, és minden fát megfagytak, az ágak fehér korallokká változtak. A hó csorogott, mintha mindenki új csizmát rakott volna fel, és az égből egymás után az eső csillagok elkezdtek esni. A házakat karácsonyfákkal világították meg, ajándékokkal lógtak; az emberek örültek és szórakoztak. A faluban, a parasztházakban a hegedűk nem álltak meg, az almafliák a levegőbe repültek. Még a legszegényebb gyerekek is azt mondták: "Milyen csodálatos a télen!"
Igen, csodálatos volt! A lány mindent megmutatott a fiúnak, és mindenhol, ahol az idősek virágoztak, egy piros zászló fehér keresztgel lobogott mindenütt, a zászló, amely alatt a volt Novála Slobidka tengerész úszott. Aztán a fiú lett fiú, és hosszú útra kellett mennie a melegebb régiókra, ahol a kávé nő. A lány elválásakor a lány egy virágot adott neki melléből, és egy könyvbe rejtette.
Gyakran emlékezett hazájára egy idegen földön, és kinyitotta a könyvet - mindig azon a helyen, ahol a virág feküdt! Minél inkább a fiatalember nézett a virágra, minél frissen nőtt, annál illatosabb illata, és a fiatalok úgy tűnt, hogy hallják a dán erdők illatát. A szirmok a virág volt látható, kék szemű lány arca, mintha hallotta suttogását: „Milyen jó itt a tavasz, a nyár és az ősz és a tél”, és több száz kép villant át az agyán.
Annyi év telt el. Öregedt és öreg feleségével ült a virágzó fa alatt. Kezet tartottak, és a múltról beszélgettek, aranyos esküvőjükről, éppúgy, mint a dédapja és nagymamája a New Sloboda-tól. Kék szemű lány bodza virágok a haját, és a mellkasán ült a fán, bólintottak, és azt mondta: „Ma van az arany esküvő!” Aztán elővette az ő koszorú két virágot, megcsókolta őket, és ragyogott, először, mint az ezüst, majd mint az arany.
És amikor a lány az öregek fejére fektette őket, a virágok arany koronákká változtak, és a férj és a feleség olyan királyi királyként ült, mint egy illatos fa, olyan, mint a bodza bokoré. Az öreg pedig elmondta a feleségének az idős anya történetét, ahogyan gyermekkorában hallotta, és mindkettőnek úgy tűnt, hogy ebben a történetben nagyon sok volt az életük története. És mintha tetszett volna, a legjobban tetszett.
- Ez az! A lány a lombozatban üldögélt. - Ki hív minket Buzina Anyának, aki a Dryad, és most a nevem az Emlékezés. Egy olyan fán ülök, amely növekszik és növekszik. Mindenre emlékszem, mindenről tudok róla! Mutasd meg nekem, még mindig van a virágom?
Az öreg pedig megnyitotta a könyvet: a bodzavirág virág olyan frissen feküdt, mintha csak a lapok közé került volna. Az emlékek óvatosan bólogattak az öregekhez, és arany koronák ültek, melyet lila naplemente világított meg. A szemük zárva volt, és ... és ... És akkor befejeződött a mese!
A fiú feküdt az ágyban, és nem tudta, látta-e álmában, vagy csak hallotta. A vízforraló az asztalon állt, de az idősebb lány nem emelkedett ki belőle, de az öregember elhagyta és elment.
"Milyen csodálatos!" Mondta a fiú. - Anya, meleg helyen voltam!
- Jól van! Ez így van! Mondta az anya. - Két ilyen csésze szilva tea, nem meglepő, hogy látogassa meg a meleg széleket. - És tökéletesen becsomagolta, nehogy megfékezzen. "Jól aludtál, amíg vitatkoztunk, egy mese vagy egy történet!"
- És hol van az idős anya? Kérdezte a fiú.
- A vízforralóban! Az anyának válaszolt. - Ott kell lennie.