Paul Sheck a feledés könyve
Felébredtem, mert szomjas voltam. Lassan kinyitottam a szemem. Régen szoktam felidézni az ismeretlen tereket. - Milyen érdekes dolog. - A gondolat jött. "Minden alkalommal, amikor felébredek, esélyem van új mennyezet alatt találni magam." Mosolyogtam. Hallgatta magát. Úgy tűnik, mintha semmi fáj. Emlékszem, hogy a karom sokat fájt, de most minden rendben van. Többször szorítottam és kicsúsztattam az öklöt. Rendben van, csak egy kicsit húzta a bőrt. Letettem a takarót, és leültem. Rendes szoba. A nagy kandalló közelében. Szóval, mit akartam? Ó, tényleg inni akarok. Körülnézett a helyesnek. De nem hasonlított a vízre. Úgy éreztem, hogy ködben voltam. Egy kicsit szédült, és valahogy furcsán zavaros gondolatokkal, és csak a rövid fejlécekhez vezetett. Mint "inni akarok" és "nem", miért ne? Általában furcsa érzés. Emlékeztem egy hasonló állapotra! Részeg voltam? Nem! Egyáltalán nem isztam. És inni akarok. A nyelvemet száraz ajkámon tartottam. A tudatosság tiszta, mint minden, amit normálisan észlelek. Hallottam egy csapást a vízről. "Víz!". - örömmel gondoltam. A hang felé tartottam. A szobából balra jött. Bementem a konyhába, és alaposan megnéztem. A nap fényes fénye oly hatalmasan behatolt az ablakon, hogy becsuktam a szemem, és megvártam a szememet, hogy megszokja. Amikor a fény nem fájt fájdalmasan a szememnek, kinyitottam őket. „Konyha”. - Eszembe jutott. A kályhára néztem. Belenézett a vízforralóba. - Üres. Ismét hallottam a víz hangját. A konyha túlsó végében az ajtó mögül lépett. Kinyitottam az ajtót, és belenézett. Egy kis szoba egy kis ablakkal a mennyezet alatt. A padlóburkolat kőből, polírozott csempe. A szoba közepén egy kicsi, alacsony kályha van, kövekkel ültetve, a tűzhelyen nagy hordó tele van vízzel. Vagy nem hordó? Valami olyan, mint egy nagy kád vízhez. Itt Catherine és Lithia ültek. Gőz keletkezett a vízből. A szoba nagyon nedves volt és forró volt. - Szóval, honnan jött a víz hangja? - Eszembe jutott.
Ott álltam, attól tartok, hogy megmozdulok és megijesztek egy ilyen megszállottságot. Még halkabban lélegeztem. Beszéltek valamit, de nem hallottam semmit. Csak azt hallottam, hogyan csöpögött a víz. Nem tudom, mennyi ideig álltam a nyitott ajtónál. Hirtelen Lithia felkelt, hogy kiszálljon a fürdőszobából, és csak akkor vette észre. - A lány összeráncolta a szemöldökét, miért? - gondoltam? - "Mérges vagyok vele?" Catherine is dühös volt, a kerék mögé bujkált és valamit mondott nekem. Csak ez? Nem hallottam. Ha, vicces, mosolyogtam, készen álltam a nevetésre, kinyitotta a száját, mint egy hal, de semmit sem hallottam. Hirtelen a helyiség valahol jobbra ment. Fejem fonódott. Elmentem ezzel a szobával. A kõpad lassan közeledett. Nagyon lassan.
Felébredtem. Végül felébredt. A mennyezet lassan forgott az óramutató járásával egyező irányban Becsuktam a szemem. Néhány perc múlva véget ért. A karja fáj, és a lábát. Ez a kellemetlen fájdalom. Megpróbáltam összeszedni az öklöt. A piercing fájdalomtól felnyögött. Volt valami meleg a kezemben. Kinyitottam a szemem. Litia ült mellette, csendesen aludt. Valószínűleg nagyon késő volt. A szoba sötét volt. Az egyetlen dolog, ami megvilágította a szobát, a kandalló fénye volt. Szorosan szorítottam a kezét.
- Hogy vagy? - kérdezte Catherine halkan. Belépett a szobába.
- Rendben van. - hazudtam. De tényleg nem mondom el nekik, hogy kibaszott vagyok.
- Nem rossz. - felelte. - Csendben ülünk, nem menjünk ki a városba.
- Nate még nem jelent meg?
- Nem, nem az. Kezet nyújtott a homlokomra. - Nincs hőmérséklet.
- Kíváncsi vagyok, hogyan talál meg minket most? - kérdeztem magamtól.
- Másodszor, nem fogom rendelni. - mondta Lithium.
- Felébresztettünk. - Elnézést kérek. Felébredt, de nem távolította el a kezét. A szobába néztem, éreztem, hogy már így volt.
- Itt volt egy álmom. - Elkezdtem. "Nagyon reális, de különös." Olyan, mintha vizet kerestem ebben a házban, és bemegyek a konyhába mögött. És ott ... Lithia elpirult.
- Jobb, ha megkérdezed tőle, mit mondott neked. - Mondta Lithia, megváltoztatta a témát.
- Fájdalomcsillapító volt. - Catherine igazolt volt.
- Igen, a fájdalomcsillapító, a holttest felemelkedhet.
- Nem aludtál jól, örülök, ezért adtam neked gyógyszert. Katherine eltörölte a port az asztaltól.
- Aludni kell. "Mondta Catherine. - Holnap a fájdalom aludnia kell. És jobb leszel. Meglepett pillantást vetettem.
- Ne nézz túl meglepettnek, láthatod, hogy minden fáj. Catherine letette az poharat az asztalra. - Mielőtt lefeküdtél egy italt, majd egy riboszómavirágot, jobban megy. Felment az emeletre. Lithia is felállna, de tartottam a kezét.
- Ülj le annyira kicsit. - kérdeztem.
- Rendben van. Elmosolyodott.
Kíváncsi vagyok, mennyi ideig kezdte elnyelni a mosolyát. Ránéztem, és olyan jól éreztem magam. Catherine a lépcsőn állt, hátradőlt a falnak. A tekintete nagyon szomorú volt.
Másnap reggel igazán jobban éreztem magam. Korán keltem fel, csak fényt keltett. Egy kicsit feküdtem, nem tudtam aludni, úgy tűnt, hogy egy hónapra aludtam. Csendben felálltam, és a szobába sétáltam, az érzések nem voltak kellemesek, de tudtam járni. Bementem a konyhába, aztán a fürdőszobába, senki sem volt. - Talán még mindig alszik. - gondoltam. A második emeleten négy szoba volt, egyikük ajakozott ajtó volt, elég egy kicsit, csak egy repedés. De volt egy fény, és valaki beszélt. Bár csúnya, nem nyitottam ki az ajtót, de belenézett. Az asztalnál üldögélte Catherine és Lithia. A légkör egyértelműen feszült volt.
- És még mindig, nem adom neked. - mondta dühösen Catherine.
- Kíváncsi vagyok miért? - Észrevehető volt, hogy elég sokáig vitatkoztak.
- Ez nem a te dolgod.
- Ugyanaz, mint az enyém. - A lítium kevésbé feszült volt, mint Catherine, viselkedése valami érthetetlenet, bizalmat, talán ...
- Én ... én vagyok. Imádom! - kiáltotta Catherine.
- Meglepett. - Szarkasztikusan. - És miért? Én is szeretem őt, és elképzelek magadnak hosszabb ideig, mint te. És mit adott nekem?
- Hát ... én ... - kezdte Kathryn, de Lithia megszakította.
- Mi az "én"? Gondolod, hogy futni fog, ha rájön, hogy beleszeretett vagy valami ilyesmi? Ahhoz, hogy érdekel? Ha! A lány átadta a kezét a haján. - Igen, nem futott az alján. Csak egyetlen dolog van az elméjében, a tudományban, a mágiában és mindenféle más hülyeségben. Egy pillanatig megállt. "Ezenkívül, hogy azt mondja:" Nem adom neked ", először felnövekszik erre. És ez, a titkos szeretete titokzatos marad, mert nem ismeri el neki, és nem érti a tippeket. Mert te gúnyolódsz. - Végül még csöndesebb. "És miközben szenvedsz, és olyan közel jársz, az enyém lesz." - Ezt teljes bizalommal mondta. "Kíváncsi vagyok, ki vagy?" - gondoltam.
- Nem érdekel, imádom Mattet! „Igen.” - gondoltam. - Most már világos.
- Hogyan szereztél nekem, a "Szeretem Mattet". - ismételte Litiya gúnyosan. - De már mondtam neked, nincs Mat! Csak Mortius van. És nem volt áttelepítése a testében, vagy arról, amit álmodtál róla. Ő volt és Mortius marad.
- Ez a te dolgod. - mondta Lithium. - Amint láttam, azonnal rájöttem, hogy Mortius. És úgy döntöttem, hogy játszol a játékoddal. Ismerem Mortyus lelkét, így ő az. De az illúzióid rabságában maradhatsz. Egyszerűen elvesztette az emlékezetét. "Mortius!". Kétségbeesetten gondoltam. "Mortius vagyok, nem lehet ... Vagy talán ..." Kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobába, valószínűleg kissé őrült volt. A lány rémülten nézett rám.
- Igaz ez? - Lityát megrázta a vállak. - Mortius vagyok?
- Hallottál már mindent? - kérdezte. Ez a kérdés hiányzott. Figyelmesen néztem rá.
- Még nem tudom. - mondta, kétségbe vonva, érdemes-e beszélni. - Csalódást okozott? De tényleg Mortius vagy, biztos vagyok benne. Egy székre ültem, és a karjaimat körbevettem a fejem körül.
- Miért nem emlékszem semmit? - Gondolatok összezavarodtak a fejemben. Nem mintha egyáltalán nem gondoltam volna rá. Éppen ellenkezőleg, túl sokat gondoltam. Már elfogadtam, hogy ebben a testben kell lennem, de amit én, én vagyok ... Igaz, én vagyok én. De hirtelen a fejemre esett.
- Miért nem emlékszem semmit? Ismét megkérdeztem magam.
- Még nem tudtam. - mondta Lithium. - Azt gondoltam, hogy idővel mindenre emlékezni fogsz.
- Te vagy az! Mondta Catherine, felvette a gondolataimat. - Nem tudom, ki voltál azelőtt, nem számít, sokkal fontosabb, hogy ki vagy most.
- Ha tudni akarod. - mondta Lithia, és Catherine bosszúsan nézett rá. - Mindig ugyanaz volt, mint most. Ez nem így van. Magabiztosabb, azt mondanám, túl magabiztos. És mégsem vett észre semmit, ami történt. Mintha az ő kis világában élne, és nem engedte meg senkinek. És a többi, pontosan ugyanaz, mint ötszáz-hatszáz évvel ezelőtt. Egy kicsit szégyenlős, a tudás elérése érdekében, mindig kockáztatva az életét. Egy kicsit megváltozott, és azt hiszem, hogy jobb. Tehát, ha mindenre emlékszel, minden a helyére fog kerülni.
- Tehát minden álmaim voltak a saját emlékeim. - Azt hiszem. Fejem fonódik. Minden lebegett, itt az ideje, hogy hozzászokjak hozzá. Minden sötétedni kezdett, fokozatosan visszadultam.
Egy tükör előtt álltam egy sötét szobában. A tükör mellett semmi más nem volt látható. A tükörben lévő tükröződés kissé torzult, és ismét normális állapotba került. A gondolkodás alapján egy fekete köpenyt állítottam, ami minden mást eloltott. Nem tudtam megfordulni a fejem, mozgatni a karomat vagy a lábamat. Így nézegettem a gondolatokra, és nem vettem szemügyre a képemet.