Nikolai georgievich Garin-Mikhaylovsky

Kurochka Kud annyira okos volt a madár udvarában. A fején csomózott, és a lábán csipkös bugyit viselt. Tudta, hogy csinos csirke, de úgy sétált, mintha egyáltalán nem tudna semmit. A férfiak simogatta őt, és azt mondta nekik:

"Annyira unalmas nekem: annyira unalmas és üres vagy, de csak a régi, unalmas, régóta ismert pletykákat mondod."

És a tyúk Kud elhagyta lovagjaikat, és a régi csirke - Kud néni - kérdezte szigorúan:

- És ott van - válaszolta Kud, és vidáman elkezdett kavarogni egy földes gödörben - ha-ha-ha! ha-ha-ha!

- Kud, mit csinálsz? Mindent elrontottál!

"Ó, milyen unalmas!" - Kud akkor felelt, és olyan fontosnak és unalmasnak kezdett járni, mintha már nagyon öreg hölgy lenne, vagy nagyon-nagyon bánta.

Miután a csirke Kud a coop ajtójához ment, amikor az ajtók nyitottak voltak.

- Látnom kell, mi folyik a madár udvar mögött - gondolta.

És fontos, hogy Kud mindig mindent megtett, - hagyta el a madár udvarának ajtaját a tó partján.

Tavasz volt. A nap vidám volt, olyan meleg zöld fű volt, a kacsa úszni kezdett a tó partján.

- Milyen jó - gondolta Kud -, és hamarosan nem fogok visszatérni. Járni fogok, mindent látok, mindent ... "

És egyenesen odament a helyhez, ahol a nádasok nőttek, és bátran - Kud soha nem félt semmiért - bejött.

Ah, még jobb volt a nádban: igaz, egy kicsit piszkos, de csendes, és egy ilyen kecses, kék ég fölött csillogott.

- Ó, jó! - vidáman suttogta a csirke, és közben hallotta, hogy valaki suttogja neki:

- Nem Kur, de Kud - felelte Kud, és gyorsan megfordult.

Mielőtt állt egy sötétbarna Cockerel. Olyan mulatságos, magas volt, vékony lábú Cock.

- A csirkék! Ismétlődő csirke makacsul.

Aztán Kud dühös lett és azt mondta:

- Maga vicces, magas, nem olyan, mint hímünk és hülye tudatlanságunk.

- Mi a tudatlanság? - kérdezte Cocksucker, és hátborzongatóan kudarcolt Kudot, hogy felugrott, és felkiáltott:

- Ah! Mit csinálsz?

- Azonban nem tudod, hogyan ugorj le egyáltalán - mondta a Cocksucker, és könnyedén átugrott a nádasok fölött.

Kud tisztességes tyúk volt. Egyetértett azzal, hogy Petushok ugrott, mivel senki sem tudott ugrani a madár udvarán.

Azt gondolta és azt mondta:

- Én is szeretnék ugrani.

"Menjünk a mezőre: hamarosan megtanulok."

- Menjünk - állapította meg Kud.

A Cockerel egyenesen a mocsár mentén haladt, olyan könnyedén, mintha egy kemény száraz helyen sétálna, és Kud követte őt, és mindenhonnan leesett.

Mindnyájan elmosolyodott és nevetett vidáman, gondolván, milyen mérges lesz a nagynénje, amikor olyan piszkosan látta.

Amikor végre egy távoli mezőt kinyitottak előttük, egy fiatal zöld fűvel borították, Petushok azt mondta:

És Cocker olyan magasra ugrott, hogy Kud örömmel felkiáltott.

- Nos, most én vagyok - kiáltotta, és minden erővel ugrott.

De az ugrás kemény volt, vicces ... - csalódottan a földre zuhant, de úgy tett, mintha szándékosan esett volna - nem akart felkelni, szándékosan megverte szárnyait és önmagát felnevetette magabiztosan.

- Ez azért van, mert egyáltalán nem terjedt el a szárnyakról, amikor ugrik. Nézz ide!

És Cockerel kissé elterelte a szárnyait, leült, és mint egy gumi, leugrott a földről. Ahogy repült, szárnyai egyre többet terjesztettek és hordozták, amíg Petushok ismét simán leesett a földre.

Kud vidáman leült mellette, és kiabált:

- Nos, most már tudom, hogy ...

És ismét ugrott, és ismét kellemetlenül esett, és újra nevetett.

"Teljesen repülsz?" Kérdezte Kud.

- El tudok repülni - felelte a Cockerel, és könnyedén elrepült, és Kud futott utána, és felkapta.

A cockerel távolodott messzire, és Kud folyamatosan futott és futott.

Amikor Petushka elfáradt, és dühöngött, nyugodtan már a kicsi, vékony csőrrel csípte a földre valamit.

"Ó, milyen fáradt vagyok!" - kiáltott fel Kud Petushka mellett.

Látta, hogy valamit eszik, és megkérdezte: