Nem mondtak le - a magazin - együtt olvasva
Ma, sajnos, a valódi könyvek világháború írta azokat, akik valóban az egyik legrosszabb a világháborúk szinte nem olvassa el. Talán mi magunk vagyunk az oka. Az elmúlt két évtizedben az általunk tanított saját gyermek nőtt fel, és már lépett az élet, hogy a szovjet időszakban a történelem már sok hazugság. Beleértve az irodalomban. És így a priori aláírta a halálos ítéletét egy egész szakirodalom, amely nemcsak nem érdemli meg, de csupán azt írja elő a kötelező és gondos olvasás. A gyümölcsök mi aratás ma a legváratlanabb helyzetekben, és csak a csoda, hogyan történt, mert olyanok vagyunk, mint egy teljesen más ...
Már túl késő, de vannak olyan könyvek (és néhány közülük még újra kiadott), amely nélkül a jövőnk lehetetlen, nem számít, mennyire vonzó jellemezte őket, hogy mi történt az elmúlt időszakban, már csak azt kell bemutatni, hogy a gyerekek. Nem egyszer hagyja meghalni azoknak, akik telt el, és miután a vérontás azokban az években, és a feledékenység a szovjet időszak után elfelejti ma. Az egyik ilyen személy, író nagybetűvel volt Konstantin Vorobyov, akinek könyvei sokan egy időben kénytelen egy pillantást amit leírt egyetlen győztes jelentések nélkül félhang.
Konstantin Vorobyov született 1919-ben a falu alsó Reutets (más források szerint, Shelkovka) Kurszk régióban. Ez általában az úgynevezett ragyogó képviselője az úgynevezett „hadnagyok»iskola«, amelyek közé tartoznak, például Jurij Bondarev.
Konstantin nőtt fel egy szegény parasztcsalád nagy (anya - öt nővére és egy öccse). Apja, a fiú nem tudta. A falu, ő tekinthető a fia egy fehér tiszt. Mostohaapa, visszatért az első világháború német fogságban elfogadott Constantine. A történetek szerint a felesége, az író mindig emlékezett a mostohaapja „egyfajta szeretet és hála az a tény, hogy ő soha nem megdorgálta a kenyér, soha nem érintette, mint mondják, az egyik ujját.” Anyától örökölt Vorobiev ideges, nyugtalan, türelmetlen igazságtalan.
„Mindig szerettem volna - mondja -, mert soha nem kellett enni egy kitöltési - egy nagy család, az élet nehéz volt, és nem tudtam feltenni, érzés több, mint egy száj, egy idegen.” 1933-ban, miután a letartóztatása mostohaapja a veszteséget a falu üzlet, amely felelős volt, Constantine kezdett dolgozni. A díj a munka, mint egy rakodó a boltban megkapta a kenyeret, amely lehetővé tette a család, hogy túlélje a sovány évben.
Miután elvégezte a vidéki hétéves iskola, Constantine tanult mezőgazdasági főiskolán Michurinsk, később befejezett képzéseket projectionist és végül visszatért szülőfalujába, ahol hat hónapig ment felszerelések terén a környező falvakba.
Munka közben, mint vezérkari MoEHE, Vorobiev tudott segíteni sok a volt foglyok. „Kiállt az életét és jövőjét mindnyájan az ő csapata a ki szólt később, érkezése után csapataink,” - mondja a felesége.
Leszerelt 1947-ben, Vorobyov költözött Vilnius, azonban ez előzte meg fárasztó vizsgálat az NKVD, és csak tíz évvel később Konstantin Dmitrievich talált a díjat - az érem „partizán a honvédő háború”, 1. fokozat, oda a háborús évek.
Ez az „igazi képében” a háború okozta teljes elutasítása a történetet az író hivatalos kritika. Azt tartják őket, mint a „torzítás az igazság a háború.” Elkezdte folyamatosan hibás „a hangulat reménytelenség, értelmetlenség az áldozatok.” A végén, az eredmény az ilyen kritikus támadás óta hallgat Vorobyova munkát.
Emlékirataiban „Pink Horse” Vera V. Vorobiev írta került be a listáját, akik nem mondták beszélve a sajtóban, akik arra szánnak, hogy átélni a temetésén a nevét életében, „Killing a történet” öltek Moszkva közelében „először hátba szúrta ... Név Vorobyova . Nehéz volt, de született és az ellenállási erejét, érzetét elutasítás nemtelen időben nemtelen jelenti játékok és egy égető vágy, hogy nem adja fel. "
Hírnevet és elismerést is újszerű "The Tale of my Rovesnik", "Gena, bátyám", "Itt jön az óriás", "Zsenília", "szürke nyár", "Mennyi van Rakitnoe öröm", "Scream". Konstantin Vorobyov barátja volt Jevgenyij Nosov, Jurij Bondarev és Victor Astafev kétségtelenül érezte közelségét, a „falu próza”, és hogy az írók árok igazság”. És az értékelés modern kritikus Dmitrij Bikov „Vorobyov volt a legtöbb amerikai az orosz írók, furcsa kombinációja Hemingway és Capote” amije van „szelíd és erős szöveg orosz háború utáni próza.”
De a hivatalos kritika, taposás, amikor a történet „öltek Moszkva közelében” és a „Scream”, nem dorgálta Vorobyova egy hazugság, és mégis életben volt millió tanú. Több mint, hogy a frontvonal katonák azonnal azonosították ötvözetlen igazság katonai írások Vorobyov, később azok, akik túlélték a fogságban, látták ugyanazt a kínzó hitelesség az első esszé, „Ez nekünk, Uram.”
Konstantin Vorobyov, meghalt 1975-ben, miután egy súlyos betegség (agydaganat). Talán a betegség eredménye volt a shell shock elöl. 20 évvel halála után az író maradványait újratemették szülőhazájában Kurszk a tisztviselők (Nikita) temetőben. A Vilnius ház, ahol az elmúlt 15 évben az író élt, emléktábla (Verkių utca 1).
Sokszor Vorobyov, a munka megkezdése egy másik történet, úgy vélték, hogy az írás a nagy regény, de egy jó regény a hagyományos értelemben vett, ő soha nem írt. Azonban a történet, egyesült közösség életrajzát hősök és karakterek, fokozatosan a regény, amely Vorobyov azt mondta: „Én igazán írni egy regényt. A telek - csak az élet, csak a szeretet és odaadás az orosz nép a saját hazájukban, bátorságáról, a türelem és a hit. "
Készítette: Oleg Fochkin