A politikai pártok fő típusai
A modern politikai pártok típusai meglehetősen változatosak és változatosak. A politikai tudományban a párt típusa olyan lényeges elemek rendszerét jelenti, amelyek tükrözik a politikai tevékenység természetét, ideológiai alapját, belső struktúráját, funkcióit és módszereit. A politikai pártok számos besorolása között meg kell jegyezni, hogy a politikatudomány közül néhány leggyakoribb.
1. A politikai hatalom gyakorlásában való részvétel és a politikai rendszerben betöltött szerep tekintetében a pártok uralkodó és ellenzéki pártokra oszthatók. Ez a legegyetemesebb tipológia, amely meghatározza a párt állapotát és helyét az államban és a társadalomban. Az uralkodó párt (amely megnyerte a parlamenti választásokat) a kormányt alkotja és meghatározza az ország fejlődésének politikai irányát. Az ellenzéki párt (a parlamentben lévő helyek többségének elvesztése vagy hiánya) tevékenységeit a kormányzó fél alternatívájaként jelölték meg.
2. Tevékenységük jellege szerint a pártok parlamentáris és "avantgárd" kategóriába sorolhatók. A parlamenti pártok politikai tevékenységet folytatnak a parlamentarizmus körülményei között, saját frakciókat hoznak létre a jogalkotásban. Céljaik középpontjában az államhatalom meghódítása a választások megnyerésével. Az ilyen típusú pártokban két szervezeti központ létezik: a pártelnök és vezetője. Az elnök valójában a pártcég vezetője, koordinálja a regionális irodák tevékenységét, választási kampányokat szervez, pártdokumentumokat tart fenn. A vezető a párt politikai képének személyisége, éves pártkonferenciákon megválasztják. A parlamenti pártok pártfegyvise- lete jelentősen különbözik a többi típusú pártok tudományágától: a kisebbségnek a többséghez való alárendelésének elve nem létezik, vagyis a szervezeti központnak valójában nem áll fenn a pártban való egyhangúság biztosítása. Ez a szervezet nagy lazaságát, jelentős számú frakciót, állandó megbeszéléseket hoz létre.
Az "élenjáró" pártokat szigorú alárendelés és centralizmus jellemzi mind a politikai hatalomért és a hatalom gyakorlásának feltételei idején. Az ilyen típusú felek totalitárius rendszerekben alakulnak ki, és az adminisztratív rendszer részét képezik. Az élenjáró párt nem korlátozza tevékenységét a helyettes mandátumok elleni harcra. Nagyszabású extraparlamentáris tevékenységeket folytat, nagy figyelmet fordít ideológiai és oktatási munkára, ideológiai alapon alakul. Az avantgárd párt klasszikus példája tekinthető a Szociáldemokrata Munkáspártnak (RSDLP), később pedig a Szovjetunió Kommunista Pártjának.
3. A párttagság szervezeti felépítéséről és feltételeiről (tipológia M. Dyuverzhe) a pártok személyre és tömegre tipizálva vannak. A személyzeti pártok száma nem számottevő, a politikusokra és a szakemberekre, a pénzügyi elitre támaszkodnak, amely képes anyagi támogatást nyújtani számukra. A választási kampány során aktiválják tevékenységüket. Ez a típus például az Egyesült Államok republikánus és demokratikus pártjait foglalja magában.
A tömeges pártok összetételűek, állandó tagsággal bírnak, és kifejezett ideológiai orientációval rendelkeznek, pénzügyileg tagsági díjakra irányulnak. Duverger szerint ezek kommunista, fasiszta és szociáldemokrata pártok. Ezenkívül a belső szervezés alapján a felek állandó tagsággal (díszítéssel) rendelkezhetnek, ingyenes tagsággal (nem formált); szigorú fegyelmezettséggel és "erős" struktúrával (központosított), "gyenge" struktúrával és a merev alárendelés hiányával - decentralizált módon.
Annak érdekében, hogy teljes mértékben megértsük a tömeges pártok lényegét, vegyük például a Francia Szocialista Pártot. Az új tagok felvétele a politikai és pénzügyi szempontból a fő feladata, hiszen először is politikai nevelést kíván nyújtani a munkásosztály számára, hogy elszigetelje a környezetét egy olyan elitől, amely hatalommal ruházza fel és irányítja az országot. És ez azt jelenti, hogy tagjai alkotják a párt lényegét, tevékenységének lényegét - anélkül, hogy ez hasonlítaná a tanuló nélküli tanárokat. Pénzügyi szempontból a Francia Szocialista Párt jelentős mértékben függ tagjainak hozzájárulásaitól is. Segítségükkel összegyűjti a politikai oktatáshoz és a mindennapi munkához szükséges pénzeszközöket, amelyek kárára finanszírozza a választásokat. Itt pénzügyi szempontból a politikai aspektus is csatlakozik. A probléma ez utóbbi szempontja alapvető fontosságú, mivel minden választási kampány nagy kiadásokat igényel. A tömegpártok technológiája helyettesíti a választások finanszírozásának tőkés módját demokratikus úton. A tömeges pártok ahelyett, hogy több magánadományozóval foglalkoznak a választási kampány költségeinek fedezésére, a költségterhet a lehető legnagyobb számú tagra osztják fel, így mindegyiküknek van egy kis összege. Így, amit a káderpartnerek elérnek, a "minőség", a tömegek elérik a "mennyiséget".
5. A fent említett tipológián túlmenően a "politikai", vagy "politikai temperamentum" alapján megkülönböztetik a "bal", a "jobb" és a "centrista" pártokat.
6. A pártvezetés természeténél fogva a pártok mind vezetők, mind kollégiumi vezetés. Az előbbiek kedvelik a párt vezetőjének karizmatikus személyes módszereit a politikai pártok tevékenységének és döntéshozatalának folyamatában. A kollegiális vezetéssel rendelkező felek a kollektív (konszenzusos) vezetés módszereit használják, de a politikusok szerint a pártvezető egyértelműen kifejezett prioritása.
9. A pártok helyén és szerepében a politikai rendszerben a következőkre oszlik:
a) állam (a párt ideológiája államgá válik, a párt államigazgatási rendszert alkot);
c) a modern demokratikus politikai rendszerekben vannak olyan parlamenti pártok, amelyek a választások győztesével a hatalom megnyerését szolgálják. A parlamenti pártok tipológiája a következő fajtákat feltételezi:
- többségi befolyású pártok (a parlament többsége);
- kisebbségi befolyású pártok (kisebbség a parlamentben).
Az ilyen típusú pártokban két szervezeti központ létezik: a párt elnöke és vezetője. Egyes játékokban kombinálhatók. Az elnök végrehajtja a menedzser szerepét, szervezeti és személyzeti munkát végez, koordinálja a regionális irodák tevékenységét, irányítja a választási kampányokat. A politikai vezető a pártokon, kongresszusokon megválasztott parlamenti párt ideológiai vezetője.
A parlamenti pártokat nem szigorú pártfegyelem különbözteti meg: nincs a kisebbségnek a többséghez való alárendelésének elve, amely frakciók létrehozását, állandó megbeszéléseket stb.
A pártrendszer olyan hatalomcsoport, amely részt vesz a hatalom jogalkotási és végrehajtó struktúráinak kialakításában.
Attól függően, hogy hány párt működik a politikai szférában, egyoldalú, kétpárti és többpártos rendszereket különítenek el.
Pártrendszer típusai:
2. Kétpárt - a társadalomban két erős párt van, amelyek időnként hatalomra kerülnek. A "hatalomváltás" csak a két fél (például a republikánus és az Egyesült Államok demokratikus pártjai) közötti választások eredményeképpen valósul meg. Vannak más pártok is, de nincs elég népszerűségük ahhoz, hogy hatalomra kerüljenek. A gazdaságilag fejlett országokban van kialakítva. Általában a többségi választási rendszeren alapul.
3. Többpárti - a társadalomban sok fél között verseny van, amelyek közül egyik sem előnyös többet. A politikai erők szétaprózottsága kompromisszumot keres (a latin kompromisszumtól - a koncessziók által elért megállapodástól) és az egyesületekhez. Pártegységek jönnek létre (például Franciaországban) és többpártos koalíciók (például Hollandiában, Finnországban). Olyan fejlett demokratikus társadalmakban alakul ki, amelyben a polgárok szabadságainak többségét tiszteletben tartják, és a gazdasági fejlettség magas, ami elsősorban egy hatalmas és nagy középosztály jelenlétében nyilvánul meg. Ez egy arányos választási rendszer hatására alakul ki.
Számos országban (Japán, Svédország, Dánia) több pártrendszert hoztak létre egy domináns párttal: 4-5 párt vesz részt a választásokon, de közülük csak egy szavazó élvezi - a szavazatok 30-50% -a