Apa és gyermek
A régi Bazarovok még inkább boldogultak a fiának hirtelen megérkezésénél, annál kevésbé vártak rá. Arina Ivanovna előtt riasztó- és fut fel a házat, hogy Vaszilij Ivanovics képest, hogy „kuropatitsey”: a gyér farok lány rövid blúz valóban adott-e valami a madár. És ő csak motyogott igen csípős oldalánál szár yantarchik igen, megragadta a nyakát az ujjaival, elfordította a fejét, mintha el akarná, hogy jó-e bele van csavarva, és hirtelen kinyitotta a száját, és nevetett zaj nélkül.
- Hat hetet töltöttem hozzád, öregember - mondta Bazarov. - Szeretnék dolgozni, szóval ne aggódj.
- Elfelejtenéd az arcomat, így fogok megállítani! - válaszolta Vaszilij Ivanovics.
Megtartotta az ígéretét. Forgalomba fiát még mindig hivatalban, ő csak nem rejtőzködik őt és feleségét tartotta a felesleges izyasneny érzékenység. "Mi, anyám," mondta neki, "Enyushka első látogatása során unatkozott neki: most már okosabbnak kell lennünk." Arina Ivanovna megállapodott a férje, de kevés hasznot húznak ebből, mert láttam a fiát csak az asztalnál, és végül félt, hogy beszéljen vele. „Enyushenka! - Néha azt mondja -, és még mindig nem lesz ideje körülnézni, ez így megy keresztül a csipkék retiküljét és mormolja: „Semmi, semmi, én - és aztán megy a Vaszilij Ivanovics, és azt mondta neki, dúcoláshoz arcát:” Milyen lenne kedvesem, hogy tudja: mi Enyusha kíván ma vacsorára, káposztaleves vagy borscs „-” mi volt meg maga nem kérte „-” és meg kell”, de Bazarov hamarosan megszűnt zárni :? láz munka jön le, és helyére a melankólikus unalom és a siket szorongás. Furcsa fáradtságot látott minden mozdulatában, még a lépése is, határozottan és gyorsan merészen megváltozott. Megállt egyedül sétálni, és elkezdett keresni a társadalmat; ivott a teába a nappaliban, Vaszilij Ivanovicsdal sétálgatott a kerten, és "csendben" füstölgetett vele; egyszer kérdezte apja, Alexei. Vaszilij Ivanovics eleinte örült ennek a változásnak, de öröme rövid volt. "Enusha eltörik" - kérdezte titokban a felesége felé. - Nem olyan boldogtalan vagy dühös, semmi nem lenne; szomorú, szomorú - ez borzasztó. Minden csendes, ha csak megbocsát nekünk veled; vékonyra nő, az arca annyira rossz. " "Uram, Uram! - suttogta az idős asszony -, én a füle tömjénét tennék a nyakába, de nem hagyja. Vaszilij Ivanovics többször próbálta legbecsesebb módon megkérdezni Bazarovot a munkájáról, az egészségi állapotáról, Arcadia-ról. De Bazarov válaszolt vonakodva és hanyagul, és egyszer, amikor észrevette, hogy az apja beszél apránként alatt, hogy valami van kiválasztva, dühösen azt mondta neki: „Mit szól nekem, ha gyalog lábujjhegyen? Ez még rosszabb, mint korábban. " - Nos, nos, nos, nem vagyok semmi! - válaszolta a vékony Vaszilij Ivanovics. Politikai megjegyzései gyümölcsözőek maradtak. Miután egyszer beszélt a parasztok közeli felszabadításáról, a haladásról, remélte, hogy felkeltette a szimpátia fia számára; de nyugodtan megjegyezte: „Tegnap elsétálnak a kerítésen, és hallani a helyi paraszt fiúk helyett néhány régi dalt üvölt: a megfelelő időben érkezik, a szívem érzi a szeretetet. Előrelépés van számodra. "
Néha Bazarov elment a faluba, és szokás szerint betört, néhány parasztdal beszélgetett. „Nos, - mondta neki - fejtette, hogy nekem a véleményét az élet, testvére: mert akkor azt mondják, minden erejét és jövője Oroszországban, akkor kezdődik egy új korszak a történelemben - adsz nekünk, és egy igazi nyelv, és a törvényeket.” A paraszt sem válaszolt semmit, sem kiejtett szavakat, mint a következőt: "De mi vagyunk. mert azt jelenti. amelynek megközelítőleg egy oldali oltár van. " - Mondd el nekem, mi a te világod? - szakította félbe Bazarov - és ez ugyanaz a világ, amely három halon áll?
- A pap, a föld három halon áll - magyarázta a paraszt egy patriarchális jóindulatú daldal -, de a miénk ellenére, vagyis a világ, az Úr akaratának ismerete; mert te vagy a mi atyáink. És annál szigorúbb a mester, annál szebb a paraszt.
Egy ilyen beszéd meghallgatását követően Bazarov egykönnyen megrángatta a vállát, és elfordult, és a paraszt hazament.
- Hogy érted? - kérdezte egy másik középkorú paraszt, és egy mohó kinézetű ember messziről, a kunyhó küszöbéről, aki jelen volt Bazarov beszélgetésében. - A hátralékokról, mi?
- Mi a helyzet a hiányzattal, testvéremmel? - válaszoltam az első paraszt, és a hangja már nem volt nyoma a patriarchális cantabile, hanem éppen ellenkezőleg, lehetett hallani néhány óvatlan súlyossága - így beszélgettek valamit; Szerettem volna megszorítani a nyelvemet. Ismeretes, a mester; Megértette?
- Hol lehet megérteni? - Egy másik paraszt válaszolt, és a sapkáikat rázva és a szárnyak kipréselésével kezdték el beszélni ügyeikről és szükségleteikről. Ó, jaj! megvetően vállat vontak, aki képes volt beszélni a férfiak Bazarov (ahogy dicsekedett az ő vitában Pavel Petrovich), a magabiztos Bazarov nem is sejtette, hogy ő volt a szemükben még valami a pojáca.
Azonban végül munkát talált. Egyszer, az ő jelenlétében, Vaszilij Ivanovics volt kötözésre paraszt sebesült lábát, de a keze remegett az öreg, és nem tudott megbirkózni kötszerek; fia segített neki, és azóta része a gyakorlatban még mindig ugyanabban az időben az azt jelenti, hogy nevetni, és hogy ő maga is ajánlott, és az apjára, aki azonnal gumibotokkal. De Bazarov nevetségesen nem zavarta Vaszilij Ivanovicsot; ők is vigasztalták őt. Kezében zsíros fürdőköpeny két ujjal a gyomor és pipázott, hallgatta Bazarov élvezet, és minél nagyobb a harag volt a bohóckodás, a jólelkű nevetett, bemutatva minden elszíneződött fogak egy ember, aki boldog édesapja. Még megismételte a néha unalmas, vagy értelmetlen, trükkök és például több napon, sem itt, sem ott, mondogatta: „Nos, ez a dolog kilencedik!” - csak azért, mert a fia tudta, hogy elment a matins, használta ezt a kifejezést. "Hála Istennek! Megszűnt! Suttogta a feleségét. "Hogyan verte meg ma, csoda!" De a gondolat, hogy ilyen asszisztensnek örül, boldogan töltötte el. „Igen, igen - mondta némi parasztasszony egy férfi kabátot és a szarvas Kichke, átadva neki stklyanku Gulyardovoy víz vagy jar fehérített kenőcs -, kedves, célszerű folyamatosan hála Istennek, hogy az én fiam, vendég: az a tudományos és a modern módszer, amellyel most kezelnek, érted ezt? A francia császár, Napóleon, és nincs jobb orvosa. Egy nő, aki jött panaszkodni, hogy ő „a kolotiki emelt” (e szavak jelentését azonban nem tudta, hogyan magyarázza), csak meghajolt, és bemászott keblén, ahol feküdt négy tojást, csomagolva a végén a törülközőt.
Bazarov egyszer még kihúzta a fogát a látogató házaló egy piros pont, és bár ezt a fogat tartozott a rendes, de Vaszilij Ivanovics megőrizte azt a kíváncsiság, és bemutatja apja Alexei, folyamatosan ismétlődő:
- Nézd, milyen gyökerek! Egyfajta hatalom Eugene-ben! Krasnoeradets így a levegő és a rózsa. Azt hiszem, a tölgy elindult volna.
- Dicséretes! - mondta Alexey atya végül, nem tudva, mit mondjon, és hogyan szabaduljon meg az öregembertől, aki ecstasyba került.
Miután egy szomszédos falu egyik parasztja hozta testvérét, Tyfit Vaszilij Ivanovicshoz. Egy szalmával lefelé feküdt, a szerencsétlen haldoklott; Sötét foltok fedezték a testét, régen elvesztette az eszméletét. Vaszilij Ivanovics sajnálatát fejezte ki, hogy senki sem korábban úgy döntött, hogy orvos segítségért fordul, és bejelentette, hogy nincs üdvösség. Valójában a paraszt nem vitte el a bátyját hazájába: a kocsiban halt meg.
Körülbelül három nappal később Bazarov belépett a szobájába, és megkérdezte, van-e pokol kője.
- ott; Mit akarsz?
- Szükséges. égesse el a sebet.
- Hogy, magadnak! Miért van ez? Mi ez a seb? Hol van?
- Itt az ujjadon. Ma elmentem a faluba, tudod - honnan jött a tífusz paraszt. Valamit megnyitották, és sokáig nem gyakoroltam.
- Nos, megkértem a kerületi doktort; és vágja magát.
Az öregember felállt, leült egy székre, és kezét az álla elkezdte harapni ujjaival.
A tavaszi legénység kopogása, amely a falusi vadonban különösen érezhető volt, hirtelen megrázta a füleit. Közelebb és közelebb, könnyű kerekek gördültek; már hallatszott a lovak hangja. Vaszilij Ivanovics felugrott, és az ablakhoz rohant. Egy kétüléses edző vezetett be a ház udvarába, amelyet egy negyedével kiakasztott. Nem vette észre, hogy mit jelentene, valami értelmetlen örömmel, kimászott a tornácra. A ruhaszárító kinyitotta a kocsi kinyitotta ajtaját; A fekete fátyol alatt, egy fekete mantilla alatt a hölgy kijött belőle.
- Odintsov vagyok - mondta. - Evgeny Vasilich életben van? Te vagy az apja? Magammal hoztam orvost.
- Benefactor! - mondta Vaszilij Ivanovics, és megragadta a kezét, megszorította görcsösen ajkához, míg az orvos által indított Anna Sergeyevna, egy kis ember, szemüveg, német arckifejezés, kiszállt, és lassan, ki a kocsiból. "Még mindig életben vagyok, Eugene életben van, és meg lesz mentve!" Feleség! feleségét. Nekünk egy angyal az égből.
- Mi az, uram? - haboztam, fogy a nappali és az idős hölgy nem ért semmit, ott az első esett a lába Anna Sergeyevna, és megkezdte egy őrült csók ruháját.
- Hogy érted? hogy te! - mondta Sergeevna Anna; de Arina Vlasyevna nem hallgatta rá, és Vaszilij Ivanovics csak megismételte: "Egy angyal! egy angyal! "
- Wo ist der Kranke? 1 És hol van a beteg? - Végezetül az orvos azt mondta, nem valami felháborodás nélkül.
Vaszilij Ivanovics érzékeihez jött.
- Itt, kérlek, kövess engem, Herr kolléga vertexter 2 - tette hozzá a régi emlékek.
- Eh! - mondta a német, és savanyúan vigyorgott.
Vaszilij Ivanovics vezette az irodába.
- Anna Sergeevna Odintsova orvosa - mondta a fiú fülére támaszkodva -, és ő itt van.