A könyv - ahogy az amerikai hadsereg katona volt - boletus artem - olvassa online, 1. oldal
Napjainkban a katonai blokkok hadseregét képviselő tábornokok jól ismerik egymást; még a manővereket is nagyszabású nemzetközi bemutatóként tartják - többnyelvű beszédet a parancsnoki állásokban, a Nyugat és Kelet kapcsolattartói, valamint a álcázott sátor alatt működő képzelt fordítók.
A katonák rendszeresen kommunikálnak. Addig a kommunikáció legáltalánosabb formáját - a háborút - hagyta el. A katonák elgondolkodtatóan elmagyarázzák, ki fognak befejezni ellenségeskedések esetén: a katona ellensége absztrakt, ezért bármit is találhatunk róla.
Elsősorban az emberekről szól, arról, hogy miért és miért tanítják az amerikai katonákat és tiszteket.
A gyűlölet tudománya egyre inkább értelmetlen; a jövőbeli katonai konfliktusban nem lehet győztes. Azonban maga a képlet magában foglalja azt a feltételezést, hogy a harc esélye az igazság feltárásának egyik módjára még mindig csillogóan gyűlöli agyukat. A robbanások sokkal többet gyűlnek össze, mint a kenyér és a könyvek együtt, és a gyűlölet - több, mint a szeretet. A gyűlölet éget az embereket még a háború nélküli háborúkban is. A múlt háborúi lecsökkentették az egész emberfeletti tisztásokat - folyamatosan érezzük. Milyen kis idős emberek vannak körülöttük! Azok, akik ma lehetnek öregek, megölték Sztálint, és megölték a háborút - gyűlöletbe esettek, attól a ténytől, hogy az egyik diktátor az üldöztetés mániája, a másik pedig a forradalom gyűlölete volt.
Az emberiségnek szüksége van a békére. Ma a szovjet kormány sokat tesz a világért. Az emberi értékek védelmében tudjuk, hogy a gyűlölet számukra sohasem tartozott.
Így az újságíró Ogonyok Artem Borovik, az afganisztáni katonai érdemekért odaítélt kommunista küldött az amerikai laktanyába, megkapja a lehetőséget, hogy megnézze azokat a látnivalókat, amelyek célja, hogy velünk találkozzanak. Minden készen áll háborúra. De bármennyire is lehet, a mi országainkból származó rakéták nem repülnek egymás felé, a gyűlölet nem győzelhet. A folyamatosan folytatott beszélgetésről, hogy hogyan élhet tovább, ez a megjegyzés jön, elválaszthatatlanul az egyetemes értékekről folytatott beszélgetéstől. Beleértve: az élethez való jogot, ami számunkra egyaránt fontos, és az amerikaiak számára. Minden társadalom, minden rendszer úgy véli önvédelemét, hogy természetes. De a gyűlölet elpusztítja, de nem védi meg - miként építheti az életet az új időkben, ugyanabban az országban, amikor az emberiség képes egy másodperc törtrészére pusztítani, de gazdag és védekező módon élni képes? Csak ezt a kérdést tudjuk megválaszolni ...
Most egy csodálatos idő. Az az idő, amikor a legmerészebb, legváratlanabb, néha valószínűtlen tervek, álmok és ötletek hirtelen eljutnak.
Sok mindent, ami ma is lehetséges volt, még ma is banális, a perestrojika idején, csak néhány évvel ezelőtt teljesen irreálisnak, őrültnek vagy akár bűnözőnek tűnt.
Az idő szuperszonikus sebességgel halad előre. Tudatosságunk aligha lépést tart vele.
Ő azonban eltűnt, és miután nem szerzett húsát, néhány hónappal később, amikor a katonai tisztek rövid időn belül elmondták Ogonyoknak, de nagyon világos: "Nem!"
És mégis, hat hónappal később újraépítették és megváltoztatták a döntő "Nem!" Egy egyenlően meghatározott "Igen!" -t.
- Üdvözöljük a Pentagonban! - mosolygott a miniszter. - Igaz: a világ biztonságosabbnak érzi magát, ha az ellentétes blokkok katonái egymásra néznek, ülnek a tárgyalóasztalon, és nem a látnivalókon. Fort Benning vár rád. Sikeres szolgáltatást kívánok!
Tehát a Pentagon egykori vezetőjének könnyű kezével majdnem egy hónapra az amerikai hadsereg katona lettem.
"Perestroika" teljesen lendül!
Talán van egy paradicsom és természetesen pokol,
És itt van egy helyünk, nem mi, testvér?
Egy óra múlva, amikor eljutottam a vacsorához az "End of the Road" elnevezéssel, az este még nem volt itt. Csak halvány előjel volt.
A távolban a szürke homályban, a homályos és fuzzy horizont szálaként úgy tűnt, mintha olyan ember érzése lett volna, aki fáradt volt és aludni akart.
Miután megállítottam az autót az egyeztetett helyen, körülnézett. Az autó ellentétes fényszórói kétszer villogtak a távolban. Ugyanezt válaszoltam, és kiszálltam.
A gépjármű vezetője, aki jelezte a riasztást, levette a napfény elleni szemüvegét:
- Bill Walton vagyok Fort Benningtől. [1] És te ...
- Nagyon szép - mosolygott, aztán a kezével hátrahőkölt a mosollyal az ajkáról. - Fort Benning parancsnoka arra utasított, hogy a katonai bázison való tartózkodása során kísérjenek el. Meghívlak a kocsimra. Nem bánja?
Nem bántam. Wayne Soes, a Life magazin fotóslevele, aki velem utazott Fort Benningbe, felvette a kocsit, elmentem Walton autójához, és elindultunk.
Walton esett mögött „jeep” zsúfolt katonák, akik engedelmeskednek a lendületes keze állandóan nevetett a sofőr, majd kiugrott a sorozat egy sorban, ragadozó villogó míg a hátsó mutatók.
Bill egy rövid, vékony, vékony, körülbelül ötvennyolc ember. A szürke szakáll határolta Grúzia napján égetett, időre cserzett arcát, amely két apró akvamarin tóból álló sokszögre emlékeztetett, amelyeket a hernyókkal ellátott tartályok viseltek. Rózsaszín nadrágot és rövid ujjú, rózsaszín inget öltözött.
- A sajtóviszonyoknál dolgozom - mondta Bill, miközben elfogta a kíváncsi tekintetemet -, megengedhetjük, hogy civil ruhába járunk. Tudod, hogy ne bosszantsd újra a Columbus polgári lakosságát, [3] ne fárasztó szemmel ...
A "dzsip" szintjén álltunk. Most párhuzamosan haladt a jobb oldalunkon. A katonák, úgy tűnik, elindították az úttestet, és nem feltételezték, hogy Bill maga Fort Benningből származik. A kamerámba mutogattam a srácokat. Ez úgy cselekedett rájuk, mintha valami őrülten vicces viccről beszéltem volna: a szegény emberek csak nevetni kezdtek.
Walton komoran nézett rájuk.
- Nem én vagyok az utolsó beszéd a kerékben, tudod - mondta valamilyen okból a katona megsértésére válaszul. És mintha bizonyítaná a fentieket, teljesen elnyelte a gázpedált.
A "Jeep" azonnal elveszett az autók patakjában valahol a háta mögött. Elvégezték, mintha egy kegyetlen, de csak megtorló cselekedet lenne.
Körülbelül tíz perccel később a bázisba mentünk. Balra és jobbra a "Tartsd távol: a katonai övezet" jeleket!
"Fort Benninget több mint 70 évvel ezelőtt hozták létre" - mondta Bill, és engedelmeskedve az útjelzőnek, húsz mérföldre esett vissza. "Ez az Egyesült Államok hadserege hadseregének egyik fő képzési központja."
Hangjában egyértelműbb volt a büszkeség. Átmentünk Fort Benning székházán és egy mellette álló futó katon szobáján. Úgy döntöttem, hogy képet kapok róla.