Címem a Szovjetunió, Bella Akhmadulina (Marianna Davisa)

Mi a sors elébe került minket,
mennyire szerencsés voltunk ebben az órában,
amikor az utazótáblát
az egyik csak megosztott minket!

Először sziszegte,
ahogyan azt a kövekből vették,
de a Chopin körvonalai
egyre inkább hallhatóvá vált.

És vékony, mint egy főzőpohár
kék vízzel,
állt egy mazurka lány,
rázta a fejét.

Mint ez a szegény vállakkal,
lengyelül fehér arcú,
megismerné a bánatomat
és átvette őket?

Kinyújtotta a kezét
és eltűnt a távolban,
koncentrálva ezeket a hangokat
egy tűvel, rajzolt körrel.

SPELL
Ne sírj értem - élni fogok
boldog koldus, kedves börtön,
hideg északon déli irányban,
fogyasztó és dühös Petersburger
A malária déli részén élni fogok.

Ne sírj értem - élni fogok
a sötét lábú ember, aki kijött a tornácra,
az asztalneműre esett részeg,
és ezzel az Isten Anyja imádkozik,
a nyomorult istennő él.

Ne sírj értem - élni fogok
hogy egy képzett lány,
amely a jövőben fuzzy
verseim, vöröses frufruim,
ahogy a bolond tudni fogja. Élni fogok.

Ne sírj értem - élni fogok
testvér irgalmas könyörületes,
a halál katonai meggondolatlanságában,
igen a csillagom alatt és áldott
Valahogy, de mindannyian élni fogok.

Vonzza a régieket.
Van egy varázsa az ősi beszédben.
Talán a szavak
és modern és élesebb.

Sírni: "Az egész királyság a lóra!" -
milyen lelkesedés és nagylelkűség)
De leszállni rajtam
az utolsó szenvedély hiábavalósága.

Egy napon fel fogok ébredni a ködben,
örökre elveszíti a csatát,
és íme, emlékeznek rám
őrült az ősi döntés.

Ó, ez a fele a királyságom nekem!
Egy gyermek, akit a kor,
vigye a lovat, adja meg a lovat
fél napra egy férfi,

kedvesem. Isten veled van,
Ó, a ló, a ló, a hódos ló.
Hálás vagyok az okaidnak
lazítson - és a pásztor remete

akkor felzárkózol, oda fogsz érni,
a sztyeppében üres és ütött.
És meg voltam unatkozva a hibákkal
ezek a győzelmek és vereségek.

Sajnálom a lovat! Sajnálom a szerelem!
És a középkori stílusban
a lábam alatt fekszik
Csak a patkó által hagyott lábnyom.

A doki, nem ismeri a bajt,
Én üdvözöltem és suttogtam az arcon.
Mintha a hal a vízből,
a szolgálat kinézett az ablakokból.

És a kutya kiugrott hozzám,
mint a kicsi jackdaw, a kiabálás,
és védtelenül teljesen fegyveres
kinyitotta a kaktuszokat az ablakban.

Az egész föld zűrzavarából
Hideg delegált voltam,
és a ház a szemembe nézett
és kedves és finom volt.

Szégyen a fejemre
nem hozta magára, nem árulta el magát.
A ház sohasem káromkodott nekem
nem látta ezt a nőt.

Azt mondta: - üres vagyok, üres vagyok. -
Azt mondtam: - Valahol, valahol. -
Azt mondta: - És hadd. És hadd.
Gyere be és felejtse el.

Ó, hogy eleinte féltem
sál vagy egyéb jelek,
de a ház megismételte szavát,
csevegett tárgyakat.

Felrobbantotta a számát.
Ó, hogy úgy tett, mintha okos lenne,
hogy itt nincs könnyek,
nem hajlított könyök.

Mint egy alapos szörfözés
mindent lemástak, és a cipő nyomtat,
és az üres eszköz,
és egy gomb a kesztyűből.

Mindannyian egyetértettek: a kutya elfelejtette,
kivel játszott, és a szegfű kicsi
Nem tudtam, ki szerezte meg,
és a válasz ködös volt számomra.

Tehát a tükrök üresek voltak,
mintha hó esett volna és elolvadna.
Nem emlékeztek a virágokra,
akik üveges üvegben állították őket.

Az idegen házáról! Ó, édes ház!
Viszlát! Kérdezem a kicsi:
ne legyen olyan kedves. Ne légy ilyen kedves.
Ne vigasztaljon engem csalással.

Nagylelkű voltam, nagylelkű voltam
egy éneklés boldog várakozásakor,
és a frivolity schegla
Tollat ​​emeltem a levegőbe.

De, hála Istennek, a tekintetem vált
és egyre áthatóbb, szigorúbb,
minden sóhaj és minden felszállás
egyre drágább.

És részt veszek a nap titkaihoz.
Felfedeztem a megnyilvánulásait.
Körülbelül visszanézek
egy régi zsidó vigyora.

Látom, hogy a rooksok milyen színűek,
a fekete hó felett,
milyen unalmas nők néznek ki,
hajlított kötés.

És valahol, egy csövet fújva,
nem figyeltem virágágyásokra és ágyakra,
valaki más fut
és megsérti a rendelésüket.

Észrevettem: a lélek nem erős
és megszakadnak. De hogy ne vegye észre,
ez nem feltétlenül szükséges, itt az ideje
siess, ideje habozni.

Rettegtem és sietettem:
Ma vagyok, de újra megint?
És elküldte a gyertyát a kivégzésre
az éjszakai hiú értelem kedvéért.

Milyen okos - tehát senki sem okos,
Gondoltam. És a hó esett.
És itt maradtak
a középső ujj dudor - keménysége.

Olvastam, amit kapott -
csak unatkozni, de nem együttérző,
és azt kérdezem: az, aki fiatal - szeretjük.
És akkor fiatal voltam.

Elindult, sietett. A léleknek
a szerény igazságok hulláma leereszkedik.
A lelkiismereti módszer már megválasztott
és most ő független tőlem.

A pillanat vagy év fog jönni:
ami nem szándékos, negatív, csúcspont.
Csak az öregség hiányzik.
A többi már megvalósult.

Mint mindig, gondatlan és kedves,
Kimentem az Arbat udvar hójába,
és ott volt: könnyű!
A fény egy lila bokrot vett fel,
és az udvaron, a közelmúltban olyan üres,
hirtelen a gyermekektől könnyű és szűk lett.
Az ír szetter, mint a tűz,
tette a fejét a tenyerembe,
a kölykök és a gyerekek boldogok voltak a hóval,
szememben és ajkamban hólabdát kaptam,
és ez a kis ügy nevetséges volt,
és mindenki nevetett, és hajlandó nevetni.
Mint ebben a pillanatban szerettem Moszkvát
és gondoltam: minél tovább élök,
annál egyszerűbb az elme, annál friss a lélek.
Itt van a hó, itt van a portás, itt a gyerek fut -
minden és kántált,
mi lehet ésszerűbb és szent?
Az élet napja, mint élő lény,
érdemes "várni a sorsomra,
és a nap levegője számomra gyógyulni látszik.
Ó, kevés a szerencse, hogy - élt,
Teljesen boldog voltam
abban a sávban, amelyet Khlebnynek hívnak.

Passer-by, fiú, mi vagy te? által
Menj és ne vigyázz rám.
Szeretem, aki szeret!
Emellett tudom: sok éves vagyok.

Az arrogancia darabjai
a vperyat bennem késik:
akkor a szerelem nevetése, csillogóan, mint az ifjú,
Az aranyozott tulajdonságokat.

Jött. Megéri. 18 éves.
- Hány éves vagy? - Megválaszolták:
- Tizennyolc.
Az arccsontok, könyökök, térdek poligonja.
Arrogáns, szögletes és merev.

Minden csodálatos benne: a higgadtság,
és lovag csillogott a szemében,
és egy homályos homlok. Ismerem ezeket a homlokokat:
éjszaka a lámpán és a notebookon keresztül.

És azt mondta: "tizennyolc éves vagyok."
Senki nem érti meg a házban.
És legyen! És legyen is! Tudom, hogy a költő! -
És sír, anélkül, hogy az arcát levette volna a tenyerébe.

Imádom, hogy dühösen és sötéten néz ki,
és olyan jó, mint a mohó a fájdalomtól.
Mosolyogok. Tudom, hogy - régen,
de azt hiszem: régen, és én, régen.

Elköszön. Szüksége van rá - gyorsan,
nem idő és óra eltávozása,
Rob, nem ismeri a varázsát,
szomorú, anélkül, hogy a boldogságot tudnák.

Az örök szokás irigylésre méltó számomra
legyen nő és férfi felesége,
de ez a felügyelete a mennyek mögöttem,
hogy ezek közül egyik sem sikerült.

Tarts engem, szemöldökkel, megvethetetlenül,
az egész jólét biztonságában,
de megkerülve a felügyeletet
két lány, málnával mázolt.

Nevetnek, barangolnak a bogyók levelében
és hirtelen, mint én, ugyanolyan szomorúsággal néznek ki.
Mint mindenki, ő akarta, és adott nekem egy mell,
akart - édes, és emlékszem - méreg.

Hihetetlen és hihetetlen
az arcukon az egységünk meta.
Ha egy fehér fajtájú holló,
Isten megtiltja, hogy ez egy varjú.

Fehéríteni - nevetséges, és fekete lesz a nem új,
feketés - nem sokáig, és fehérít - határtalan.
Egyre többet bűntelen vagyok az emberek előtt,
egyre inkább bűnös vagyok a gyerekek előtt.

Oly sokszor haltam meg
Azt hittem, hogy meghalok,
hogy én vagyok a bátorság nélküli mara,
amikor írok rá szavakra.

Az élet, a szükség,
reggel félelem, hogy minden újra meg újra.
De Grúzia mindig én vagyok
- szólt hozzá, és megmentette.

A szerelem csodálatos könnyeihez a diákokban
és az ismeretlen,
ó, hogyan, mikor tudod, hogyan
Szerettem ezt a földet.

Tiflis, nem tudom, nem tudom -
mely szülő kemény
A te küszöbödre dobnak
találtam egy nagy fej?

Tiflis, nem magyaráztad meg nekem
és soha nem kérdeztem:
amelyre ajándékokat ajándékozott
és azt mondta: "köszönöm" nekem?

Milyen életet teremtek
az elkövetkező naptól a ködtől, -
hogy szolgálja a te szeretetedet,
minden hiábavaló vagy kevés.