Vendég lóháton
A sztyepp ló fáradtan fut, a hab pedig a ló ajkairól. A vendég már nem volt az éjszaka, hirtelen eltűnt a távon. Este volt. Nem emlékszem határozottan, fekete és büszke volt. Elfelejtettem a szavakat, az állatokat, a vizet és a csillagokat. Az este egy mérföldre volt tőlem. Hallottam egy lovas vonalat, és nem értettem ezt a suttogást, úgy döntöttem, hogy ez a tapasztalat az, hogy egy tárgyat a vasból szóvá, mormogva, álomba, szerencsétlenségbe, egy csepp fénybe dobtak.
Az ajtó kinyílt és a vendég belépett. A fájdalom átszúrta a csontot. Egy férfi egy férfihoz nyúlik, úgy néz rám, mint egy visszhang, hátulján érme van. A hátsó kezével megmutatta - a folyó felett a hal a ködben futott, tükröződve egy pohárban. Hallottam, hogy az ajtó és a szekrény egyértelműen kijelentette: a ló horkol. Én ültem, és úgy mentem, mint egy növény az asztalon, olyan élettelen, mint a fuzz vagy bogár, a világ rovarainak és tudományainak összegyűjtésében, hegyekben és erdőkben, sziklákban és démonokban, madarakban és éjjel, szavakban és napokban. Örülök a vendégnek, nagyon boldog vagyok, láttam a ló élét. A ló sima volt, rejtély nélkül, egyszerű és tiszta volt, mint egy patak. A ló sietősen sietve szólalt meg: egy káposzta levest eszem. Összegyűjtöttem az elnököt, eljöttem a találkozóra. - Taníts meg a Teremtőt. Isten válaszolt: nos. A ló oldalra fordult, és a tenyerembe nézett. Félelem volt. Úgy döntöttem, hogy vétkeztem, ami azt jelentette, hogy Isten megfosztott tőlem az akarattól, a testtől és a lélektől. Tegnap tért vissza hozzám. Tél volt a forró vízben, a patakban volt egy börtön, a betegség virágában szedtem, a bogárban felesleges vita volt. Semmi jelentést sem láttam. Isten lehet, hogy hiányzik? Boldogtalanság. Nem, mindent egyszerre láttam, felvette a csendes vázát, mondtam egy vicces mondatot - a csoda csodálja a felmelegedés sarkát. A fény felkelt, a szavak felkeltek, a világ hervadt, a sasok csendesek voltak. Az ember démon lett, mintha egy óra alatt eltűnt volna a csoda. Elfelejtettem a létezést, újra megfontoltam a távolságot.
Alexander Vvedensky. Teljes munkák.
Ann Arbor: Ardis, 1980.
Alexander Vvedensky egyéb versei
- "A beteg, aki hullámgá vált
sajnos egy szánalmas szék állt a széken, amelyen ültek, nagy beteg ember üldögélt a háttal. - »Az összes
Kimentem a kocsmából, ahol holttestet vezetnek, amíg feleségem feleségének holttestét ott a sír falán túl. - „Hol. Amikor.
Hol állt a szoborra támaszkodva. Egy arca tele van gondolatokkal. Állt. Ő maga fordult a szoborhoz. Nem volt vér. Nézd meg, amit mondott: Búcsú a sötét fákért, bocsáss meg a fekete erdőket, az ég csillagát. - »Vendég lóháton
- »A tenger jelentése
így minden világos, hogy el kell kezdeni az életet, és sétálni kell az erdőben, hogy levágja a hajat. - "Sajnálom, hogy nem vagyok állat.
Sajnálom, hogy nem vagyok olyan állat, amely a kék út mentén halad, és azt mondja magának, hogy higgye el, de magának várni egy kicsit. - A teozófia halála
milyen reggel az éjszaka a külvilágban fekvő fenyő alvilág éjfél volt, és fölötte a föld ködje sötétebb lett.