Katonás vagyok
Katonás vagyok
A XX. Század elejét személyes életemben emlékezetes események jellemezték. 1901-ben, annak ellenére, hogy én voltam a nagy család egyetlen kenyérlője, a katonákra vitték.
Jól emlékszem ma - unalmas, zavaros, szürke.
A vasúti tehervagonok hosszú vonalát szolgálják az állomáson elhelyezett mellékvágányon. A platformon, és bizonyos távolságban a halvány gyepen sok ember van. Itt és a kézművesek, gyári lányokkal körülvéve. Rögtön megkülönböztethetőek a harmonikás csizmák, a rövid kabátok akadálytalanul. Itt és a falusi legények szandálban, egy inget és rokonaik, mogorva szakállas, és síró nők a gyermekek és a csomók.
A levegő tele van sok különböző hangzással. Ki kiált, aki játszik a harmonikán, aki táncol, vadul kiabál, vagy tapsol és fütyül. És mindezek a csörömpölések részeg énekekkel vannak borítva, ugyanazon a helyen ugyanazt a dalt éneklik:
Az utolsó, de nem utolsó sorban a de-no-check
Veled járok, barátok, én ...
Később láttam a Tretyakov Galériában a KA Savitsky képét: "A háború új munkatársainak látása". Sokáig álltam előttem. Úgy tűnt számomra, hogy a művész ugyanazt a vonatot festette egy kis, régimódi kúpos és csöves mozdonnyal, ami elvitt engem az ő anyanyelvétől.
Küldetés a katonáknak, vagy ahogy korábban említettük, és újoncok voltak, a régi idők egyik legszörnyűbb, vad és szomorú eseményei voltak.
Itt mozdult a mozdony, csörgött, és sikolyokkal kísérte, vonatunkat Moszkvába vonta. Láttam egy síró anyát, gyermekek által körülvéve, és félretették egy fiatal lányt egy selyemnyomású sálban ...
Kezet nyújtott nekem, eltörölte a könnyeit, és az anyjához ment, és meggyógyította. Ez volt a menyasszonyom - Vera.
Kiléptem az ajtóból, leültem az emeletre, és mélyen gondolkodtam. Nem volt kellemes. Tula-ban egy anya volt, egy csomó kisgyermekkel. Mit fognak csinálni, hogyan fognak élni?
Vera-ra gondoltak - édes, vidám lány. Megtartja a szót? Vajon várakozik-e öt hosszú év?
Arra gondoltam, ami előttem van. Vajon a barakk fúrja vagy dolgozik a katonai fegyverek műhelyében, ahogy azt Tula ígérte?
Mindezek a gondolatok fáradtak és elaludtam. Az elvtársak felkeltettek minket, amikor vonatunk Moszkvához közeledett.
Az autóban uralkodó izgalom vált ismertté, hogy Szentpétervárra, az orosz birodalom fővárosába kerültünk.
Pétervárban szolgálni csábítónak tűnt, és örültem. Mi viccelődött, egy "bolond" -ra vágtunk, dalokat énekeltünk.
Szentpéterváron válogattuk és elküldtük különböző részekre. Az Oranienbaumba több Tula katonával mentem, ahol volt egy tisztek iskolája, és egy puskaegységet helyeztek el. Megtudtuk, hogy Oranienbaumban volt fegyvermunka a tisztek iskolájában, és abban reménykedett, hogy odaadnak minket kézműveseknek.
De Oranienbaumban keservesen csalódtak. Fürdőkádba mentek, egyenruhájukat adták, és homályos, sötét, nedves laktanyába helyezték őket. Másnap megkezdődött egy közönséges katona fúrása. Az iskolaépület közelében lévő óriási felvonulási hely volt a tanításunk helyszíne. Kicsi fény hallatszott hangosan: "Figyelmeztetés! Egy menetben! Körülbelül. "
Miután megtanultam, hogyan viselkedjünk a formációban, széles mezőn haladtunk és egy régi katona dalát forgattuk:
Katonák, bravi srácok,
Hol vannak a feleségeid?
A feleségeink fegyverekkel vannak töltve.
Ott vannak a feleségeink!
A fegyvergyár műhelye, amelyet álmodtunk az Oranienbaum felé vezető úton, a közelben volt, de nem volt könnyű belépni.
Miután az újoncok elérték az előírt edzést, elkezdtük tanulni a lövést. A lövést puskákról lőtték le, de néha elrontották és lőttek egy géppuskával. A géppuskák akkoriban csak megjelentek, és nagyon érdekeltek minket, hogy megtudjuk őket. De a géppuskákkal való lövés valóságos kínzásnak bizonyult. Ezek a gépek nagyon tökéletlenek és gyakran elutasították.
Miután a géppuska rosszul ment, hogy a szerelő nem tudta megjavítani. A rendező, aki vezette a tréninget, hosszú ideig járta körül a szerelőt, füstölgetett, és megkérdezte: "Hamarosan?"
Amikor azt mondta, hogy nem tudja megjavítani a géppuskát, a tiszt kiabálni kezdett, és a legrettenetesebb szavakra esküszöm.
Végül, győződve arról, hogy visszaélése nem változtatta meg a helyzetet, a tiszt elhajtotta a szerelőt, és gyorsan átment a próbatest fejére.
Valamilyen oknál fogva úgy tűnt számomra, hogy a géppuska rögzíthető. Felkaptam a tisztet, és behúztam.
- Bíró úr, hadd szedjem le a géppisztolyt, talán megjavítom?
Rosszul nézett rám, és anélkül, hogy válaszolna, intett a kezével. Úgy értelmeztem ezt a gesztust, mint állásfoglalást, és visszatérve a géppuska felé kezdtem szétszerelni, károkat keresve.
A kár súlyos volt. Ráadásul nem állt rendelkezésre semmilyen eszköz. Elvtársak, akik segíteni akartak, menekültek a műhelybe, és mindent elhoztak. Még egy órával később, amikor a géppuska meg volt erősítve, bekapcsoltuk a célt.
Meghallgatva a lövést, a tiszt visszatért, és egyenesen hozzám jött.
- Igaza van - válaszoltam zavarban.
- Degtyarev Vaszilij Alekszejev - feleltem, nyúlóan.
A tiszt nyilvánvalóan beszámolt az eseményről a géppuskával a sokszög fejére, Filatovra, és ez úgy döntött, hogy végzem.
Ugyanebben az időben filatov ezredesnek hívták. Megtanulva, hogy fegyvermester vagyok, haladéktalanul elrendelte az átruházást egy kísérleti műhelybe.
Ossza meg ezt az oldalt