Arról, hogyan jutottam Brazíliába (hatodik rész), anyám portugálul
A tömegből kilépve csak őt látom. A szemében izgalom és félelem van az enyémben is. Ha abban a pillanatban lehetett megfordulni és elmenekülni, akkor ezt megtenném. De azok a szemek.
Hányszor láttam ezt az arcot skype-ról, de most élni láttam egy teljesen más személyt. - Mi az a ... Volumetrikus. "- gondoltam -" És a növekedés egy kicsi, kiderül. Nem magasabb, mint én. Zhu megcsókolta az arcomat és elvette a hátizsákomat. Később azt mondta nekem, hogy már régóta kínoztatta a kérdés, hogy hogyan találkozik velem? Elfogadni? Kezet? Egy csók az arcán?
Utána mentem a repülőtér kijáratához, a hátsó és a nyakam hátára tekintve. Emlékszem, minden pillanatban, még az út felöltözött: farmer nadrág a térd és sötétkék pólót Horvátország felirat a zsebében, a felső gomb rastegnut. Haj "állni" egy sündisznó a tetején a fej. Hányszor nézett Zhu-ra az égképernyős kamerában, a haját egy tenyérrel akarta megérinteni. És járás, magabiztos járás. Egy ilyen ember számára kedves a követés, és nem akar eljutni.
Fekete gép, Chevrolet prizma. Tökéletesen tiszta, a szalonban és a parfüm illatában. Zhu elkezd mozogni, megkötözöm magam, és megnézem a profilját. Igen, a kamera hazudik, szeszélyesen megzavarja és torzítja. Előttem csak egy homályosan ismerős ember. Gyönyörű a maga módján és hihetetlenül karizmatikus. Ha találkoztam vele, akkor azonnal beleszeretem az életbe.
Kíméletesen kinyújtom a kezem, és megérintem a fejét a "sündisznó" -ra. Mosolyog. Erős ujjaimat és kezeit nézem. Vékony, de széles vállú, izmos, és ez meglepetés, szőrös. A sörté nő a szemekig, és egyenletesen áthalad a szemöldökökön. Szép, hosszú szempillák, vastag szemöldök, fekete haj, mint a varjú szárnya. A Southerner egy szóval. És ez az ember, akit gondoltam, nem volt az ízlésemben? Az útra koncentrál, de néha rám néz rám, elkapja a figyelmes pillantást. Tetszik neki? Talán, ahogy a fényképezőgép torzítja, a díszítőelemeket? Csalódott?
Eljöttünk a szüleihez. Ragaszkodtam hozzá. Nem akartam semmilyen páncélt a szállodákban, valami bántalmazó ebben, és egyszerre mindent meg akartam tenni, és rendezni: megismerkedni fogunk, barátságos kapcsolatokat építünk ki. Nemrég vásárolt egy lakást, de a testvére (akinek két gyermeke van) teteje nélkül maradt a fején, és Zhu megadta neki a lakását. Tehát most a szüleivel él. Inkább akkor éltem, a múltban olyan gondolatok voltak, hogy valódinak tűnt: mindent látok, ahogy én most.
A bejáratnál találkoztam ... Ó, milyen kis anya! Ó, milyen nagy apa! Mindketten hangosan csevegnek portugálul, ölelgetve, mint egy natív, csókolóznak. Mindenki mosolyog, megpróbálok körülnézni. A lakás nagyon kicsi és szerény. Nem olyan, mint az orosz lakás. Nincs carider, csak egy csarnok egy TV-vel, majd egy konyha. Zhu vezet engem a konyhában, megmutatja a szobámat. Apró, csak egy ágy, egy számítógépes íróasztal és egy szekrény található, de minden tökéletesen tiszta és új. Két fal festett fehér, két kék, a kedvencem. Az ablakon kék függöny van. A padló fából, meleg. Ahogy később megtudtam, érkezésem érdekében Zhu ebben a teremben nagyjavításokat hajtott végre, és az összes bútort a kukába dobva javítottam, az én ízlésem szerint. Hét napig.
A polcon egy csokoládé kosár a legigényesebb ízekhez. Az új ágy egy kék takaróval és ugyanazon ágyneművel van befedve. A sarokban egy állvány kalapokkal, Zhu gyűjti őket. A falon egy kollázs a rokonokról készült fotókkal, és ami különösen örült nekem, a Csillagbinsk-i Szentháromság-templom felvonulásának képe, amelyet én magam készítettem. Igen, itt nyilvánvalóan nagyon várták.
Zhu felhangolta a zuhanyomat, nem rájöttem, hogyan kell használni. A zuhany alatt van egy félig nyitott ablak, de ahhoz, hogy nézzek rá, lábujjhegyen kell állnom. Látom az alacsony épületeket, az utat és a füstöt a grillből. A nap megáll, az ég világos színekkel van festve. Valódi? Vagy ez egy álom?
Aztán vacsoráztak. Nem emlékszem, hogy mit ettek, de valami nagyon finom. A fáradtság idején és a benyomások mennyiségénél egy kicsit szédült. De nem akartam aludni, az adrenalin a vérembe zúzódott. Zhu megkérdezte tőlem, hogy fáradt vagyok-e, felajánlotta, hogy menjen a bárba, hogy megnézze csapatának labdarúgó játékát. Engedelmeztem.
Emellett minden bizonytalanul emlékszem. Az emberek tömegei az utcán a bárban, a bárban minden asztal elfoglalt, a játék hamarosan megkezdődik. A bár tulajdonosa a vállakkal átöleli Zhu-t, ül a televízió képernyőjén lévő asztalhoz, sört hoz. A meccset nézzük, és a brazilok minden alkalommal hangosan sikoltoznak és ugrálnak, amint a labda a csapatunk felén van. Zhu megfogja a kezemet, simogatja az ujjaimat. Csak egymást látjuk, nincs más körülöttünk és senki sem. A keze melegsége, a testének szaga, az őrjöngő energia és a látszat, komoly és ugyanakkor szelíd, tele a szerelem. Milyen furcsa, szerintem ő egy igazi ember, a testben. Igazán ő, de most csak igazán ismerjük egymást.
Éjjel mentünk haza. Csendben ültünk az autóban, egymásra néztük. Azt akartam, hogy megcsókoljon. De megkérdezte: "Nos, menjünk?" - Menjünk - válaszoltam. És hazatértünk, mentem a kék szobámba, és Zhu a terembe, aludnia kellett ezen a heverőn a kanapén.
Milyen furcsa az ébredés, nem csak valaki más házában, hanem a Föld másik oldalán. Először az álmosságon keresztül a szokatlan hangok piercingek. Az én esetemben két, egymás után hallható dallamos dallam volt. Ráadásul az autók és a motorkerékpárok vége köré rohant az ablak szélén, és a vaskeret kicsit megrázott a vibrációtól. Tegnap este elájultam, nem vettem észre, nem zaj kívülről, kimerült az utazás és az új benyomások. De ez a dallam. Mi ez? Úgy közeledett, mintha valaki autójából hallaná. Csak két jegyzet, magas és alacsony: ta-taaaaa, majd ugyanazok a jegyzetek, de egy másik kulcs.
Kinyitotta a szemem, eszembe jutott, hol voltam. A dallamot most eltávolították, és az ajtó mögött az anya és apa Zhu hangja hallatszott. Zhu ... Itt van a fal mögött? Brazíliában vagyok? Alig észrevehettem, mi történik, úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább vízszintes helyzetbe állni, és felugrott a lábamra. Egy nagy tükör a falon tükrözte a piszkos képet. Vékonyodott.
Fésültem a hajam, és viszonylagos rendbe hoztam magam, félénken elakadtam az orrom. A kávé szaga, jegyeztem meg. Mama Zhu, Don Elsa, mosolyogva, jó reggelet kívánott nekem, és gesztussal reggelizett, hogy valami gyorsan portugálul mondjon.
- Anya, Zhenya nem beszél portugálul - ismerős hangot hallatott a közönségtől.
- Igen? Ó, igen, tra-ta-ta-ta-ta-ta ... Don Elsa folytatta a fecsegést.
Megpróbáltam nem ismerkedni egy ismerős hang tulajdonosaival, gyorsan belevetettem a fürdőszobába, hogy zuhanyozhassak. A forró vízfolyások alatt a zoknámon állva ismét az ablakon át az utcára néztem, belélegezve a friss levegőt a kaland ígéreteivel. Hello, új nap!
Amikor kijöttem a fürdőszobából, Zhu már az asztalnál ült és kávét ivott. Az asztalnál éles francia kenyeret vártam, vajjal és sajtos tekercsekkel. Az étvágyat reggelire, barátom tekintete alatt megkérdeztem: "Milyen furcsa furcsa hang hallatszott az utcáról reggel?" Először nem tudta megérteni, miről beszéltem, de megpróbáltam énekelni. - Aha, háztartási gázkereskedő. Gázbálákat adnak el. " Ez csak egy ilyen közönséges forrás, és a hangok földönkívüliek. Minden ebben az országban más.
Fejezze be a tekercs, már régóta tekintik a javasolt, hogy a papaya, kívánnak előírni fekete, tökéletesen kerek, magvak szegfűszeg villa, de megcsúszott, épen maradt. Zhu tudatosan elmosolyodott: "Ezt még senkivel sem tették meg."
Az idő tökéletes volt egy hosszú sétával, és mi nem habozott, elmentünk a városba. A kezünk folyamatosan megérintette magát, mintha magnetizált lenne. Miután olyan hosszú volt a virtuális kommunikáció, fontos volt számunkra, hogy érezzük egymást. Olyan kevés idő áll rendelkezésünkre, hogy együtt tölthessünk, majd hosszú időn belül elkülönüljünk, ezért emlékezzenek ezekre az emlékezetekre, és emlékeznek rájuk a jövőben.
Az egyik múzeumszobában Zhu és én egy sötét hosszú, keskeny folyosót találtunk, amely egy képernyővel zárult. Figyelembe véve a kezét, Zhu magabiztosan elvitt a mélységbe, megállt és ... gyengéden megcsókolta. Ez volt az első igazi csókunk, és beismerni, abban a pillanatban rájöttem, hogy én vagyok ítélve. Nem vagyok ebben az emberben örökre és magam számára.
A Skype, minden apróságával, soha nem adja fel a személy energiáját. És az energia Zhu erejével és bizalmával meghódította. Csak azt kellett megtanulnom, hogy például minden környezetben, még egy ismeretlennél is vezetővé, a mozgalom és a tevékenység középpontjává válik. Hogy az emberek mindig készen áll, hogy kövessék őt, ő nem vállalnak felelősséget, még a legnehezebb helyzetben, ami neki egy született főnök, de a főnök nem könnyű, és a tehetséges vezető (akit ő lett később). Rájöttem, és amit mindig is sikert aratott a nőkkel, megnyerte a szív a legszebb, hogy mi okozza a sok irigység, de ifjúkorában azonnal rohant a csatába a hölgyek vagy az igazság, kivéve száma ellenfelek. Azt is meg kellett tanulnom, hogy nincs "lehetetlen" neki. És azt is, hogy készen áll arra, hogy az utolsónak adja szomszédját, hogy nemes és őszinte. A "nemesség" és a "becsület" szóból, a lovagok sajátosságaiból. Kiderül, hogy a mai világban maradtak.
Ha félénk lenne, soha nem volnék szerelmes belé. Az embernek erőteljesnek kell lennie (nem szabad összetéveszteni a durva emberekkel). Olvassa el a "Jane Eyre" szót. Itt van a regény főszereplője, Rochester, mivel a gyermekkor az én eszményem volt, ilyen férfinak akartam lenni. Van egy gyenge akaratom, nem vagyok karrierista és nem ragadozó, támogatást és védelmet igényel. Zhu és én annyira közel állnak egymáshoz, hogy soha nem voltunk szükségük arra, hogy kijavítsuk egymás elképzeléseit, illeszkedjenek az ideális ötletünk nyers keretébe. Két ember teljes készlete vagyunk egymás számára, akik csak a világon szétszóródtak, de a Teremtő által újraegyesítették azokat az eseményeket, amelyeket korábban ismertettem.
Mindezeket az érveket és következtetéseket azért hoztam fel, mert felismertem a jövő férjemet, de azon a pillanatban, amikor az ajkai megérintették az enyémet ... Azonban nem fogom leírni az érzéseimet és gondolatait, amelyek túl személyesek.
Mindazok a varázslatos Zhu 7 napjai nem Brazíliát mutatták meg, nem pedig a turisták számára, hanem belülről, valódi és díszítés nélkül. Meglátogattuk még a favelákat (slumokat), ahol barátai élnek. Az óceánba mentünk, mezítláb a vízen, a hold alatt csókolózva. Elmentünk egy bárba egy élő szamba-val, megpróbáltunk különböző egzotikus gyümölcsleveket. A samba játszott barátok Zhu, ő maga is játszott velük a tambura. Séta a parkokban, figyelembe véve a virágok és hatalmas eukaliptuszfák hihetetlen szépségét. Elmentünk dolgozni neki, beszéltünk rokonainkkal és barátaikkal, golfoztam ... Nem tudunk mindent felsorolni. Még csodálatos, hogy mennyire sikerült hét nap alatt. Igaz, alig aludtunk, de együtt maradtunk együtt, csak a szobám ajtajában hagyva.
Indulásom napján elmentünk a szupermarketbe, és minden brazil ízelítőt vásároltunk: gyümölcslevek, csokoládé, pasoki (földimogyoró halva). A hátizsákomban mindez nem illett semmilyen módon, különösen azért, mert Zhu adott nekem egy csomó ajándékot, ezért még egy táskát adott nekem, és még nehéz volt rögzíteni.
Egy rejtekhelyen elmentünk a repülőtérre. Utálom Guarulhost. Az összes könnyet, amelyet én belefogtak belőle, attól a ténytől, hogy a szívem felszakad. Az utolsó pillanatra nem mentünk el, miközben még mindig lehetett húzni az elszakadást, de mielőtt meghalsz, nem fog lélegezni. Hosszú ideje búcsúzni - ez egy ilyen liszt. Mindketten nem tartottuk vissza a könnyeket. Mikor látjuk? Ki tudja. A repülőtér mentén sétáltam, nem láttam semmit a könnyeim előtt, és azonnal felhívtam a gépet. Zhu olyan nyugodt volt, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, és könnyebbé vált számomra támogatni. Ha nem az optimizmusára gondolnék, az elmét valószínűleg megsértették volna a fájdalomtól, amit szívem egyszerűen képtelen volt visszatartani.
Repülés Oroszországba. Aztán sírt, majd megfeledkezve egy kis álomból. Félelmetes emlékezni. Annak szükségessége, hogy meghallgassa, érezze a bőrével ... És a lehetetlen leesés, annyira fájdalmas, hogy megpróbálja megtörni a fejét a falnak. Csak egy hét és ilyen rokonok. Most nem tudtam élni nélküle.