Andersen fél a nagy mesélőktől - történelmi idő

Mindannyian olvastuk Hans Christian Andersen munkáit, de mennyit tudunk róla? A világ leghíresebb mesemondójának életrajza titokban és legendákban rejlik, de nagyon kevesen ismerik õket. Eközben a szokások, gyengeségek és különösen az író félelmei rendkívül érdekesek és megérdemlik a legközvetlenebb figyelmet. A HistoryTime áthidalja a hiányosságokat, és bemutatja az olvasókat a dán mesemondó szokatlan történetéhez.

A jövő világhírű írója Dániához tartozó kis szigeten született. Hans nagyapja ismert volt az egész városban: különféle fafajtákból szokatlan szobrokat vágott le mitikus teremtmények formájában, így bizonyos mértékben az író nagyapját mesélőnek is nevezhetnék. Igaz, a tehetséges faragó dicsősége nagyon furcsa volt. A városiak kórosnak nevezték és elkerülték. Ugyanakkor a nagyapa lelkesedése jelentősen befolyásolta az unokájának kilátásait. Hans a kora gyermekkorból egy mesék hangulatát ölelte körül, és talán ezért is az irodalmi művet vette el. Azonban ne tételezzük fel, hogy Andersen napok és éjszakák felhalmozódtak a könyvek fölött. Az iskolában nagyon rosszul tanult, és gyümölcsét adta: még a mesélõk késõi munkáiban sok helyesírási és írásjelzõ hibát talál.

Sok dán őszintén hiszi, hogy tiszteletreméltó mesélőik az ősi skandináv királyok leszármazottai voltak. Még azt sem zavarják, hogy a "-sens" végződésű családtagok bizonyítják a család nemes születésétől. Miért keletkezett egy ilyen legenda? Az a tény, hogy széles körben ismert, hogy a fiatal Hans legjobb barátja volt a dán Frits herceg - a jövő VII. Frederick király. Maga Andersen maga is elismerte, hogy a trón örököse játék és beszélgetés fő bajtársa volt: Hans nem kommunikált egyáltalán a szegény családok fiúival. Ráadásul Andersen volt az egyetlen olyan személy, aki nem tartozott a királyi családhoz, aki halálát követıen búcsút kapott VII. Frigyesnek.

Emlékmű a kicsi hableánynak Koppenhágában

Az írónak annyi félelme volt, hogy valószínűleg könnyebb lesz felsorolni, amit Andersen nem félt. Félte a rablás gondolatait. Aggódott, hogy valaki megölhet egy gyilkost, hogy megszabaduljon tőle. Nem volt logikus magyarázat erre: nincs senki, aki beavatkozna Andersen életébe. Azonban egy fóbia és egy fóbia, hogy meggyógyítsa a személyt anélkül, hogy ennek oka lenne. A mesélő is félt a kutyák láttán, a jövőbeli őrültségtől való félelem miatt, félt a dokumentumok elvesztésétől. Az írónak mindig volt kötél vele: hirtelen a ház felgyújtja, és hagyja az épületet az ablakon keresztül? Az éjjeliszekrényen Andersen mindig egy papírdarabot hagyott a felirattal: "Valójában nem vagyok halott." A túlzott takarékosság ugyanúgy kínzotta az írót, mint a fóbiákat: Hans mindig elkeseredett volt, ha úgy tűnt neki, hogy valami túl sokba kerül.

Andersen másik félelme - ezúttal indokolt - fogfájás volt. A fogorvosi problémák egész életében elkábították a mesemondót, és még úgy döntött, hogy az irodalmi kreativitáshoz közvetlenül kapcsolódó fogak száma: minél több fogat, annál jobb, amit írsz. Ez a hipotézis hihetetlennek tűnik, de az író annyira meggyőzte magát saját furcsa ötletében, hogy valóban megszűnt, amikor elveszítette az utolsó fogát. Az orvosok helyesbítették a helyzetet, és Andersent megfelelő hamis állkapocsra emelték. Azonban ez az ember nem örülhetett: hamarosan fájdalomra és mesterséges fogakra panaszkodott.

Hans Christian Andersen meséket mesél a gyerekekért

Andersen személyes élete nem volt gazdag és intim kalandokban gazdag. A mesélő életének kutatói úgy vélik, hogy csak egyszer volt szerelmes. Válogatottja volt a bájos lány, Jenny Lid, aki 14 évvel fiatalabb volt a negyvenéves prózaírónál. 1843-ban a noteszgépben megjelent Andersen: "Szeretem". Azonban a kapcsolatuk nem keresztezte a barátság vonalát: betűkkel Jenny csak "testvérnek" nevezte Hansnek, és 10 évvel a kommunikáció kezdete után egy fiatal zongoristól ment férjhez. Andersen sosem ment férjhez. Azt mondják, hogy idős korában gyakran látogatott egy bordélyházba, de az ott dolgozó lányok csak beszélőként vonzottak rá.