Az erdei cserkészek könyve, 14. oldal
Időről-időre váratlanul Zinkák teljesen ismeretlen madarai voltak - hosszú orrú, színes vadászok, példátlan kacsák. Megálltak a folyón, a mocsarakban; napot táplálnak, pihennek, és éjszaka továbbhaladnak - azon a helyen, ahol a nap délben van. A mocsár és a vízimadarak messze északi nyájából repült.
Egyszer Zinka találkozott a mező közepén lévő bokrok között egy homoszexuális fajta, mint maga, mellek: belovchek, sárga mellével és hosszú fekete nyakkendővel a faroknál. Az állomány a vonalról az erdőre repült.
Zinkának nem volt ideje, hogy megismerje őket, ahogy a bokrok közül, zajjal és sikollyal, nagy terepfészek vándoroltak fel. Rövid, szörnyű mennydörgés volt - és a kis kurva Zinka mellé ült, sírás nélkül, leesett a földre. Aztán két tengerészgyalogos, a fejük felett levegőbe torkollott, megölték a földet. Zinka annyira félt, hogy ő ott maradt, ahol ült, nem halott vagy élve.
Mikor odaért, senki sem tartózkodott körülötte, semmi mocskos, nincs melle.
Egy szakállas fegyveres ember jött fel, felkapott két elpusztított foglyot és hangosan kiabált:
Az erdő széléről vékony hangon válaszolt, és hamarosan egy kislány a szakállas férfi felé rohant. Zinka felismerte őt: az, aki megijedt a medve málna. Most a kezében egy teljes kosárnyi gomba volt.
Futott a bokor mellett, látta, hogy a földön elesett a siniichku ágból, megállt, lehajolt, és kezébe vette. Zinka a bokorban ült a mozgás nélkül.
A lány valamit mondott az apjának, az apja egy lombikot adott neki, és Manyunya egy kékcsengővel megszórta a vizet. Sinichka kinyitotta a szemét, hirtelen felhúzódott - és Zinka melletti bokorban rejtőzött.
Manyunya vidáman felnevetett és a távozó apa után futott.
- Siess, gyorsan! - sietett Zinka Old Sparrow. - Mondja el, mi jön egy hónap, és vissza fogok menni az erdőbe. Ott van egy beteg elvtársam.
Azt mondta az öreg varázslónak, hogy egy szakállas vadász egy kis kék titkot kopogott a mellette levő ágból, és Manunya lánya megszórta a vizet, és újjáéledt.
A barátját Zinzivernek hívták. A pellet hatása után a szárnyak és a mancsok még mindig rosszul engedelmeskedtek neki. Az erdő szélére küzdött. Aztán Zinka találta meg a szép dublishko-t és elkezdte húzni a féreg hernyókat ott, mint egy kicsire. És ő egyáltalán nem volt kicsi: már két éves volt, és ezért egész éves volt, mint Zinka.
Néhány nappal később teljesen felépült. A nyáj, amellyel repült, eltűnt valahol, és Zinsiver Zinkával együtt élt. Nagyon barátságosak lettek.
És az ősz már eljött az erdőbe. Először, amikor minden levelet élénk színekben festettek, nagyon szép volt. Aztán a szél fújt. A sárga, vörös, barna leveleket levágták az ágakról, viselték őket a levegőn, és dobták a földre.
Az erdő hamar elájult, az ágak ki voltak téve, a föld alatt pedig színes levelek borították.
A messziről északra érkezett, a tundrából, a mocsári madarak utolsó állományából.
Napjainkban új vendégek voltak az északi erdőkben: már a tél kezdete volt.
De a jó kislány Manyunya Zinka és Zinsiver már nem találkozott az erdőben.
Sinichki szerette a földre menni, ugrik a leveleken - gombákat keresni.
Egyszer egy olyan kis gomba felé ugrott, amely egy fehér nyírfa csomó gyökerei között nőtt fel.
Hirtelen a szikla másik oldalán egy szürke, fehér pöttyös állat ugrott ki.
Zinka elkezdett futni, és Zinziver dühös lett és felkiáltott:
- Pin-Pin Cherry! Ki vagy te?
Nagyon bátor volt, és csak akkor távozott el az ellenségtől, amikor az ellenség magához ölelte magát.
- Phew! - mondta a szürke pöttyös vadállat, szikrázva és reszketve. - Hogy megijesztett téged és Zinka! Nem bélyegezhetsz száraz, ropogós leveleken! Azt hittem, hogy Fox fut vagy Wolf. Nyúl vagyok, szelíd vagyok.
- Ez nem igaz! Zinka kiabált a fáról. - Belyak nyáron szürke, télen fehér, tudom. És félhomályos vagy.
- Tehát ez sem nyár, sem télen nem! És én sem szürke sem fehér. - És a Hare nyöszörgött: - Itt ülök a nyírfa kenderre, remegek, attól tartok, hogy mozogni fogok: még nincs hó, de apró fehér gyapjúdarabok vannak. A föld fekete. Napközben futni - mindenki most meglát. És a száraz levelek rettenetesen szétrobbannak! Ahogy csöndben, mint lopni, csak a mennydörgésedtől mennydörgött.
- Látod, milyen gyáva volt - mondta Zinsiver Zinkának. - És félsz tőle. Ő nem az ellenségünk.
Az ellenség nagyon ijesztő volt, mert láthatatlan volt. Az erdőben kezdtek eltűnni a kis madarak, a nagyok, az egerek és a nyulak. Csak a fenevad rágja, csak a madár lesz a nyáj mögött - még mindig éjjel, nappal, - nézd, még nem élnek.
Senki sem tudta, ki ez a titokzatos rabló: egy állat, egy madár vagy egy férfi? De mindenki félt tőle, és minden erdei állat és madár csak beszélt róla. Mindenki várt az első hóra, hogy azonosítsa a gyilkost az áldozat szakadt áldozata nyomában.
Az első hó esett egy este. És másnap reggel egy Zaichonka hiányzott az erdőben.
Megtaláltuk a lábát. Közvetlenül a már megolvadt hóban nagy, szörnyű karmok nyomai voltak. Lehet, hogy egy fenevad karmai, lehetnek karmok és egy nagy ragadozó madár. És a gyilkos semmit sem hagyott: sem tollat, sem hajat sem.
- Attól tartok - mondta Zinka Zinsivernek. - Ó, hogy félek! Menjünk el az erdőből, ebből a szörnyű láthatatlan rablóból.
A folyóba repültek. Vannak régi üreges fűzfák, rakterek, ahol menedéket találtak.
- Tudod - mondta Zinka -, ez a hely nyitva van. Ha egy szörnyű rabló is idejön, nem tud észrevétlenül ugrani, mint egy sötét erdőben. Látni fogjuk őt messziről, és elbújunk tőle.
És letelepedtek a folyó mögött.
Ősz már eljött a folyóba. Fűzfavágás repkedett, a fű forró volt és leesett. Hó esett és elolvadt. A folyó még mindig futott, de délelőtt jég volt. És minden faggyal nőtt. Nem voltak partinázók. Csak kacsák maradtak. Megkérdezték, hogy egész télen itt maradnak, ha a folyó nem jeges. És a hó esett és elesett - és nem olvadt tovább.
