Yevgeny Yevtushenko a női magány
„Szeretem a magányt!”
„Szeretem a magányt!”
E kiáltás - a meztelenség a lélek.
A magány szeretet fájdalom,
hanem örömmel - soha.
A csend magány ad,
megszabadulni a harag.
A magány nem hit,
A magány nem sérti.
A magányosság megérti
egy ember nem tudja megérteni.
Magányosság ölelést,
egy férfi nem ölelés.
De a csupasz idegek visel
ruha - minden a vörösen izzó hurok!
„Szeretem a magányt!”
azt
„Én nem fáj!” - kiabált a kínzás.
És ez fáj
így
Istenem, ez fáj
lenne nyomni elképzelni legalább egy,
A magány szeretik a nagyobb,
erősebb, mint utálják.
kiabálni gyűlölködő
póni, beszorult a mellkasában:
„Szeretem a magányt!”
„Szeretem a magányt!” - És aztán suttogni fordítás,
védtelen: „Ne menj!”
A gyermek-asszony,
Jómagam még egy gyereket.
Félsz tőlem?
Nem fogsz félni.
Között a banda minden terítés
I magam semmilyen módon nem fogom megérteni.
Mi vagyunk a különböző időpontokban,
a különböző országokban.
És elkavarodnánk különböző hazugságokkal
de elvesztette ugyanaz.
Remélem?
Mit és kinek?
De a nők mindig remélem,
különösen akkor, ha minden reménytelen.
Ne megtéveszteni őket
ez egyszerűen lehetetlen.
Önbecsapás - a boldogságot
baj.
Bújsz farmer márvány láb.
Adhat Nahal kezét.
Ahogy a lányok egyedül vannak,
mint egy rémálom
Nem álmodik idősek.
Adtam köszönhetően ez a nap, és átkozott,
amikor én voltam a tengerparton
aljáról a profil volt görög
egy amfora homokkal ragadt rá.
Nem akarom, hogy szeress
gyengédség és félénk lavina
Sajnos fáj azoknak
Bántott valaki - legalábbis árrés - sin ...
De tele kétségbeesett gyermekkor,
naprashivayas újra becsapni,
„Ne hagyja abba szeresselek. És nem számít!” - viccesen, zivatarok,
amikor - otthon.
Egy nap
Már nem kell,
Szeretném, akkor razlyublenny,
Látod - jobb lenne, nem a férje, - a klasszikus kék babakocsi.
És ami utat a gyermek,
könnyen elfelejti a pletyka piszkot és szennyet,
Majd mozgassa csendesen az oldalán
és keserű,
de egy boldog mosollyal.
Azt mondta: „Ő elaludt!” -
zadernuv kupola alatt a kiságy fia,
és egy felső fény kialudt kényelmetlen,
és összebújva ruha egy székre rogyott.
Még nem beszéltünk szerelmes belé,
Suttogta valamit, egy kicsit lisp,
hang „p”, mint a szőlő, gördülő
egy fal egy fehér fogak.
„Tudod, én már rég köpött
életemre ... és hirtelen úgy pisilni!
Egy ember, egy szoknya. Szolga.
És hirtelen - én ismét egy nő ... nevetséges? "
Légy hálás - ez volt a kötelességem.
Keresek védelmét védtelen test,
Eltemettem, zaflazhenny, mint egy farkas,
bízva a hó az ágya.
De mint egy űzött farkas, egyedül,
könnyek az arcomon obsheptala.
és hogy ő hálás nekem,
Azt szégyen jeges perzselő.
Régebben körül a blokád rímek,
elveszett, majd fordult halvány, a elpirulva,
de a nő! me! köszi!
amit én! ember! gyengéd vele!
Hogyan juthat el a világ lehet ez?
Megfeledkezve arról az értelmét annak kiváltó okait,
toltuk a nőt. mi ez
megalázott, hogy a férfiakkal egyenlő.
Milyen érdekes nyilvános szakaszban,
alattomosan elő évszázadokon keresztül:
Férfi lett valami a nők,
és a nők - szinte a férfiak.
Ó, Istenem, mint a csaló a karját
Azt vmyali az éhes és puszta kézzel
és mint a szemét az ismeretlen nemű
átalakul egy női sikoly!
Aztán poluzavolok sötétedésig.
Úgy villant néma gyertyák ...
Milyen kevés nő - Istenem -
neki egy nő hitt ...