Olvassa el a könyvet, mint ez
Oksana futott a szobájába, és becsapta az ajtót. Oleg dőlt az ajtófélfának háttal, és lassan lesüllyedt a padlóra. Félt. Dizzy mindig, arcán égett. Elővett egy cigarettát, és rágyújtott egy cigarettára, és megpróbálta, hogy megnyugodjon. Még a keze remegett. Az agyban sodort egy gondolat: „Mit csináljunk most? Mit kell tenni? Mi a teendő ...? „És a válasz nem. Stub ujjait kezdte sütőben. Csak most, Oleg felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy rázza a hamut a földre. Abban a reményben, hogy Oksana már megnyugodott, és aludni, felkelt, és felment a szobájába. Reményét hiábavaló volt. A szobája ajtaját félig nyitva volt. Ott esett szalag félhomályban, és hallani lehetett sírás Oksana. Oleg nem hallotta. Odament hozzá, és becsukta az ajtót szorosan. Az éjszaka fülledt. Oleg kinyitotta az ablakot, és levette az ingét. Mivel nem próbálja meg megnyugodni, de már semmi sem maradt - tudván, hogy Oksana nem aludt, de még mindig sírt, nem tudta, hogy békében. Ez elég volt egy fél órát. Kinyitotta az ajtót. Semmi sem változott. A párnázott láb, Oleg ment Oksana. Állólámpa világította be a szobát halvány arany fény. Oksana feküdt az ágyon, arca eltemetve a párna. A válla rázta a zokogás. Oleg jött, és halkan:
- Kifelé! - fulladás vissza könnyeit, és anélkül, hogy az arc a párnát, mondta. - Utállak!
- Oksanochka, könyörgöm, nyugodjon meg! - Oleg letérdelt az ágy mellé, és gyengéden megérintette a remegő vállát.
- Hagyj békén, Oleg!
Oksana emelte az arcát a párna. szeme vörös a sírástól, duzzadt ajkak. Annyira szánalmas, hogy Oleg maga kész sírni vele. Mint egy gyerek, ő kezdte, hogy törölje a könnyeit. Érjen ő puha arcán még mindig úszott a szeme. Oksana megfogta a kezét és a száját a tenyér.
- Hagyd abba! Mit csinál. - Oleg gyengéden megfogta a kezét.
- Olezhka, ha csak tudta, mennyire szeretlek! - vissza könnyek futottak le az arcán.
- Tudom ... - vált nehéz lélegezni. - Én is szeretlek, de mi - a testvér! És te még egy kicsit! Érted?
- Nem akarom, hogy megértsék! Nem érdekel! Érted ezt! Szeretlek, és csak te! Nem érti?!
- Értem. De meg kell értenie, hogy semmi sem lehet köztünk.
- Olezhka, könyörgöm ... tudom, azt szeretné, hogy a lányok ...
- Igen, nem kell senkinek! - Oleg vette a tenyér arcát. - Nem kell senkinek, de neked! De én vagyok a testvéred.
- Tényleg nem kell?
- Nem, nem kell senki, csak te. Ön az egyetlen, a kedvenc ... Köztünk soha semmit nem lehet ... - alig tudta megbirkózni.
- Nem akarom hallani, - Oksana burkolt karját a nyaka körül.
- Oksanochka, könyörgöm ... a kislányom ...
- Olezhka, csókolj meg ... csókolj legalább egyszer ...
- semmi köztünk nem lehet ... - Oleg ragaszkodott ahhoz, hogy mint egy imát, és megpróbálta dokrichatsya az elméjét, és tartsa magát.
- Egyszer, Olezhka ...
Oksana első megérintette az ajkát az ajkára. Soha többé az életében nem tapasztalt ilyen állapotban. Szavakkal leírni nehéz volt. Ez volt a legédesebb és legszenvedélyesebb csók. Ez volt a legcsodálatosabb ajkak valaha az ajkán. Ugyanakkor, ő soha nem érezte még több fájdalmat - és ez volt a testi fájdalom és érzelmi fájdalom. Oleg készen állt, hogy üvölteni a fájdalomtól. Nem tudott ellenállni teljesen őrült vágy, az ajkát rá. Lihegett ebből a csókot, és nem tudta abbahagyni. És Oksana nehezebb nyomják neki.
- Oksanochka, kis, könyörgöm, ne! - Könyörögtem neki, hogy Oleg.
- Olezhka, szeretlek! - suttogta, és nem engedte.
Oleg reszketett, mint a láz, és egy hang azt suttogta: „Végtére is, ez nem a testvére ... Aztán elveszi, elvitték ...”.
Amikor Oleg kinyitottam a szemem reggel, aztán majdnem felkiáltott rémületében. Az éjszakai csillogás eltűnt. Éjjel volt mámoros, vagy egy álom. Most a feje tiszta volt. A rémület csak felerősödött. Ő és Oksana meztelen, csak borított lap, egymást átölelve, fekve egy ágyban. Oksana kinyitotta a szemét. Volt egy boldog pillantást. Kapaszkodott erősebben hozzá, és lágyan, nagyon finoman, azt mondta:
- Olezhka, szerelmem ... Hogy úgy érzem, jó veled ... Milyen jó volt az éjszaka ...
- Oksanochka mit beszél. - Oleg úgy gondolta, hogy a szív szakadt ezer darabra. - Mit tettünk veled?!
- Sajnálom - tette szorította az arcát a férfi mellkasához.
- Ez akkor sajnálom, én kis!
- Ne kérjen bocsánatot. Nem bántam semmit. Imádlak.
- Ígérd meg, hogy soha köztünk, ez nem lesz - kérdezte Oleg.
- Nem lehet, - Oksana sírt. - Szeretlek ...
- Istenem! Miért büntet minket erre. - szakadt ki belőle. - Hadd inkább meghal, Uram!
- Nem! ... Nem ... nem hal meg! - Oksana sírt úgy, hogy Oleg félt. - Jobb hagyj meghalni. Szeretlek.
Oleg felállt, vette a loincloth a lapok, Oksana vette fel, és bevitte a fürdőszobába. Elvégre ők így éjjel ott, és nem kap. Még mindig sírt és kapaszkodott belé. Sírt, ahogy ott álltak a zuhany alá. Csak álltak ott, összebújva.
- Olezhka, könyörgöm ... ne haragudj rám ...
- Nem haragszom, - Oleg eltávolítjuk a homlokából nedves haját. - Szeretlek, én kicsit.
- Tényleg? - Boldogan mosolygott a könnyein keresztül.
- Ez igaz. Csak mi történt köztünk, több mint kellene. Soha.
- Miért Olezhka? - arca lett szerencsétlen újra.
- Érti, hogy mi vagyunk testvérek. Rokonok között ennek nem kellene. Ez nem jó ... ... sin - aztán Oleg éreztem, hogy hisz Istenben.
- Isten bocsássa meg minket, mert szeretjük - úgy tűnt, hogy olvassa el a gondolatait.
- Oké, de mégis, én várok csak az Ön számára. És csak akkor lesz számomra.
- Oksana! - Oleg tartotta, hogy a mellét, és ujjait kusza nedves haját.
Oleg akarta, hogy egészen idegenek, így tudta, mindent! Nem lenne a világ boldogabb pár, mint ők. Ez volt az élete szerelme. Minden nő, aki ismert, hogy Oleg csak tetszett neki, de ő nem egy közülük nem tetszett. Még csak nem is próbálja gondolni - a szeretet, vagy sem. És Oksana ... Valószínűleg, és ez a szó nem létezik nevezni érzés. Szerelem? Imádása? Egyáltalán nem volt ezred, hogy Oleg érzett.
Aztán vitte vissza a szobába. Bár Oleg ment ruha, Oksana megváltoztatta a lap. Amikor visszatért, ő ült a az ágy szélén, tehetetlenül a kezét a térdére. Az arca sápadt volt és szomorú.
- Mi a baj a baba? - Oleg leült előtte.
- Nem tudom - Oksana bocsánatkérően mosolygott. - Valamiért olyan fáradt ... Azt hiszem, azért, mert erősen naplakal. Emlékszel, amikor a nagymamám meghalt, nekem ugyanez volt a helyzet? Azt is sírt sokat majd.
- Emlékszem. Hazudsz. Fogom készíteni a reggelit és hozd ide. Most jobb lenne, ha pihenésre, - gyengéden megérintette az arcát. - Feküdj le.
Oleg Oksana hozta a reggelit és a kávé, etette, szinte egy kanállal, majd megcsókolta, és húzta a vastag függönyöket. Fél órával később, úgy nézett be a szobába - aludt csendesen mosolygott álmában. Leült egy kicsit, nézte, aztán felment a szobájába. Kár volt ezen a napon. Úgy érezte, az utolsó szemétláda. Amit az imént meggondolta magát. Akkor ez valószínűleg az első szürke haja meg. És mi lenne
Minden jog védett booksonline.com.ua