Az Iron Lumberjack megmentése
Oldal 1/3
Ellie felébredt. A madárijesztõ a küszöbön ült, és Totoshka a mókust az erdõben vezette.
- Meg kell keresnünk vizet - mondta a lány.
- Miért van szüksége vízre?
- Mossa le és igyon egy italt. A száraz darab nem megy a torokba.
"Milyen kellemetlen húsból és csontokból készült!" Elgondolkodva mondta a Madárijesztőt. - Aludj, enni és inni. Azonban van agya, és számukra elviselheti ezt a sok kényelmetlenséget.
Találtak egy patakot, és Ellie és Totoshka reggelizett. Még mindig volt valami kenyér a kosárban. Ellie már vissza akart menni a kunyhóba, de hallottam egy nyögést.
- Mi ez? - kérdezte félelemmel.
- Fogalmam sincs - felelte a Madárijesztő. - Gyerünk, meglátjuk.
Újra felhangzott egy nyögés. Elkezdték az utat a bozótban. Hamarosan láttak egy figurát a fák között. Ellie futott, és megdöbbentő ordítással megállt.
A levágott fán egy felhúzott fejszével a kezében egy teljesen vasból készült férfi állt. A fejét, a karját és a lábát a zsanérokon a vas törzséhez csatolták; a fejen a kupak helyett egy réz tölcsér volt, a nyakon lévő nyakkendő vas volt. A férfi mozdulatlanul állt, széles szemmel.
Toto egy ugató kéreggel próbálta harapni az idegen lábát, és sikoltással ugrott el: majdnem eltörte a fogát.
"Milyen szörnyűség, minden!" Panaszkodott. - Lehetséges helyettesítő egy jó kutya vas láb.
- Erdei madárijesztőnek kell lennie - gondolta a Madárijesztő. - Nem értem, hogy őrzött itt?
"Megnyomtad?" Ellie megkérdezte.
- Igen ... - válaszolta a bádogfaragó. "Egy év múlva senki sem jött hozzám, hogy segítsen nekem ..."
- És mit kell tennünk? - kérdezte Ellie, megérintve egy idegen megdöbbentő hangjából.
- Az ízületek rozsdásodtak, és nem tudok mozogni. De ha zsírozok, akkor olyan jó leszek, mint az új. Megtalálja az olajkannát a kunyhómon a polcon.
Elli és Totoshka elmenekültek, és a Madárijesztő megkerülte a bádogfakat, és kíváncsian nézett rá.
- Mondja meg, barátom - kérdezte a Madárijesztő. - Egy év nagyon hosszú idő?
- Természetesen! Egy év hosszú, nagyon hosszú idő! Ez olyan, mint háromszázhatvanöt nap.
- Háromszáz ... hatvan ... öt ... - ismételte meg a Madárijesztő. - Több mint három?
- Milyen hülye vagy! - válaszolta a Woodman. "Nyilvánvalóan nem tudod, hogyan számolj!"
- Tévedsz! - válaszolta a Madárijesztő büszkén. "Nagyon jó vagyok számolni!" - És elkezdett számolni, az ujjai hajlítva: - A tulajdonos engem csinált - egyszer! Egy varjúval veszekedtem - kettő! Ellie levett a tétről - három! És semmi más nem történt velem, ez azt jelenti, hogy nincs szükség folytatni!
A Tin Woodman annyira meglepődött, hogy semmit sem tudott mondani. Ebben az időben Ellie hozta az olajkannát.
- Hol kell kenni? - kérdezte.
- Először a nyak - válaszolta a bádogfaragó.
Ellie eltakarta a nyakát, de annyira rozsdás volt, hogy a Madárijesztő hosszú ideig jobbra és balra fordította a Tinman fejét, amíg a nyak megtorpant.
- Kérem, kezek!
És Ellie elkezdte kenni a kezei ízületeit, és a Madárijesztő óvatosan felemelte és leengedte a Woodcutter kezét, amíg valóban nem lettek újak. Aztán az ónfaragó mélyen felsóhajtott, és egy baltát dobott.
"Wow, ez jó!" Azt mondta. "Felvette a fejszét, mielőtt rozsdásodtam, és nagyon örülök, hogy megszabadulhatok tőle." Nos, most adjon nekem az olajteknőt, megkenem a lábam, és minden rendben lesz.
A lábak kenését, hogy szabadon mozoghasson, a Tin Woodman sokszor megköszönte Ellie-t, mert nagyon udvarias volt.
- Itt maradnék, amíg vas porrá nem válnék. Megmentetted az életemet! Ki vagy te?
- Én vagyok Allie, és ezek a barátaim ...
- Megijedtem! Szalmával töltöttem!
- Nem nehéz kitalálni a beszélgetéseidről - mondta a bádogfaragó. - De hogyan jöttél ide?
- Az Emerald Citybe megyünk Goodwin nagy varázslójához, és az éjszakát a kunyhóban töltjük.