Az egész és a rész, a rendszer és az elem - a stadopedia
Még a civilizáció hajnalán is felmerült a vélemény, hogy az objektum megértése az, hogy megtudja, miből áll. Nem csoda, hogy a gyermek, megpróbálja megérteni egy új játékot, megpróbálja szétszerelni. A világegyetem szerkezetének megértésére irányuló vágy az egész és a rész problémáját vetette fel.
Mind a fenti fogalmak a részek és az egész kapcsolat viszonyáról negatív módszertani szerepet játszanak a megismerésben. A merizmus, anélkül, hogy felismeri az egész és a részek közötti minőségi különbséget, nem engedi meg az egész minőségi sajátosságainak feltárását. De még a holizmus is, mivel az "egészesség tényezője" érthetetlen, nem hozza nyilvánosságra, és csak az integritás okait magyarázza. Így például a biológia vitalizmusa kiderült, hogy teljesen unfruitful. A dialektikus megközelítés leküzdi a merizmus és a holizmus hiányosságait: az egész mennyiségi értelemben az egyes elemek összege, és minőségi szempontból nagyobb, mint ez az összeg; Az új tulajdonságok az alkatrészek kölcsönhatásából származnak.
A huszadik században a tárgyak "teljes részében" történő megtekintésének módja súlyos elmélyítést és gazdagodást eredményezett a rendszerben, amely a modern tudomány egyik meghatározó szereplőjévé vált. A rendszer, az elemek és a szerkezet fogalma szolgál alapul. A rendszer olyan interaktív elemek komplexe, ahol az egymás közötti kapcsolatok erősebbek, mint az elemek és a környezet közötti kapcsolatok. Az interakció bizonyos területén a rendszerek oszthatatlanok. Az elem a rendszer eldönthetetlen összetevője egy adott módszer szempontjából. De egy másik módszerrel a tanulás, az elem maga is képviselhető, mint egy rendszer. Például a vegyész atomjai a molekulák elválaszthatatlan elemei, és az atomfizikusok - rendszerek, amelyek magukban foglalják az elemi részecskéket. Így a rendszer és az elem relatív. Korábban a gondolkodók remélhették, hogy a legegyszerűbb, tovább oszthatatlan összetevőket különítik el. Most a nézet elkezdte érvényesülni, hogy teljesen létező elemek nem léteznek a létezés bármely területén, csak egyszerűbbek és kevésbé egyszerűek, összetettebbek és kevésbé komplex rendszerek. A lét egy végtelen rendszert jelent. Ha egy objektum több szerkezeti szintjét egyszerre vizsgáljuk, egy alrendszer fogalmát használjuk. Például a test egy rendszer; emésztés, légzés, elosztás benne - alrendszerek; gyomor, tüdő, idegi alakzatok, vesék, stb.
Az elemek közötti kapcsolatok természetétől függően a szimultatív és a holisztikus rendszerek különválasztottak. Az első példák egy táblák, egy rakás kövek és más konglomerátumok. Az elemek közötti kapcsolatok külső és véletlenszerűek a karakter elemeihez viszonyítva, és a rendszer tulajdonságai majdnem megegyeznek az elemek tulajdonságainak összegével. Az összösszegektől eltérően a rendszerszintű hatások - alapvetően új integratív tulajdonságok, amelyek hiányoznak az elemekben és amelyek az integritás sajátosságait alkotják.
A holisztikus rendszerek viszont szervetlen és szerves részekre oszthatók. Példák az elsőre - óra, autó, molekula; másrészt - élő szervezet, népesség, társadalom. A rendszeres kapcsolatok gyenge jellege az első, az erős a másodikban. Az első rendszerek elemei összekapcsolódnak egymással, és nem érintik az egészet, és számos tulajdonságukat elveszítik, de még mindig különálló objektumként állnak ki és léteznek. A szerves rendszerek nem teszik lehetővé az elemek elkülönítését: az egésztől elkülönítve, elemeik egyáltalán nem léteznek, például az emberen kívüli szív, a faön kívüli ág, a társadalomon kívüli ember.
A szerves rendszer integritása egy speciális vezérlő egység jelenlétét feltételezi, közvetlen és hátrahagyott kapcsolatokat az alrendszerek között. Ezek a rendszerek homeosztatikusak, önszabályozóak: maguk a kívánt szintet tartják fenn mutatóik. Az ilyen rendszerekben az ok-okozat főként valószínűségi jellegű, és nagy értékük van objektív oksággal. Ezeket a rendszereket a fejlesztés jellemzi, amelyek során új szervezeti szintek keletkeznek. Mindegyik szint visszamenőleges hatást gyakorol a korábban kialakítottokra, újratelepíti azokat, aminek eredményeképpen a rendszer új tulajdonságokat szerez. A szerves rendszereket a nyitottság jellemzi: folyamatosan cseréli az anyagot, az energiát és az információt a külső környezetgel. Az ilyen rendszerek tanulmányozása során nemcsak a teljes szerkezet szerkezetét és szisztémás tulajdonságait kell meghatároznunk, hanem a struktúra és a tulajdonságok változásának folyamatát is feltárni, ahogy az egész fejlődés. Ez azt mutatja, hogy egy rendszer fogalma szélesebb körű, mint egy egész koncepciója. A rendszerek nemcsak holisztikusak, hanem aggregált formációk is.
A stabil kapcsolatok és a rendszer elemei közötti kapcsolat szerkezete. Például egy atom magból és elektronokból áll, amelyeket a magtól bizonyos távolságokban tartanak elektromos erő (kötések). A biológiai sejt magában foglalja a sejtmagot, a mitokondriumokat, a riboszómákat és más organoidokat, amelyeket a citoplazma és a membrán tart. A strukturalitás a létezés belső disszociációja, nincs sem strukturális, sem anyagi, sem lelki lény.
Az elemek és a szerkezet dialektikus ellentétek, és a rendszer az egységük. Ezek az ellentétek kölcsönhatásba lépnek: az elemek közötti kötések természete az utóbbi számától és tulajdonságaitól függ. Az elemek tulajdonságai bizonyos mértékig függenek az egész szerkezetétől. A rendszer tulajdonságait mind az elemek (azok tulajdonságai és mennyisége), mind a szerkezet határozza meg. A rendszer tulajdonságainak meghatározó szerepe az összes elemhez tartozik: az elemek tulajdonságai meghatározzák a struktúra jellegét, egyes elemek egy szerkezetet hoznak létre, mások pedig másokat hoznak létre.