Térj vissza húsz éven át

Elhagyom a várost, mint a Thezey -
Labirintusa, kilépve a Minotauruszból

És Ariadne - hülyés
a Bacchus karjaiban.
Itt van a győzelem!
Az aszketizmus apoteózisa! isten
csak akkor állítja be az ülést,
amikor mi, miután befejeztük az ügyet,
már a sivatagban ragadozó,
örökre elhagyja ezeket a helyeket,
hogy soha többé ne térjen vissza.

Végül is a gyilkosság gyilkosság.
A halandók kötelessége, hogy szembeszálljanak a szörnyekkel szemben.
De ki mondta, hogy a szörnyek halhatatlanok?
És - így nem tudjuk elképzelni
maguk különböznek a vesztesektől -
Isten elveszi az összes jutalmat
(titokban a gyönyörű tömeg szeméből)
és utasít minket, hogy hallgassunk. És elmegyünk.

Most tényleg - örökké.
Végtére is, ha valaki visszatér
a bűnözés helyére,
ahol megalázta, nem jöhet.
És ebben a pontban az Istenség tervét
és a megaláztatásunkat
így teljesen egybeesik,
hogy hátul maradnak: az éjszaka,
büdös állat, vidám tömeg,
házak, fények. És Bacchus az üres helyre
a sötétben Ariadnával.

Egy napon vissza kell mennem.
Ago. Home. A natív kandallóhoz.
És az én útom ezen a városon fekszik.
Isten engedje, hogy nem velem van
egy kétélű kard, a város óta
általában azok számára indul,
aki ott lakik, a központi terekről
és a tornyok.
És egy idegennek - a külvilágtól.

Térjen vissza húsz éven át,
találja a homokban mezítláb a jelet.
És felemeli a barbás ugatást az egész rakparton
Ne engedjétek be, hogy örülök, de vad vagyok.
de a szolgák halottak, hogy azonosítsák a hegedet.
És azt, amit te mondtál, várta,

nem található bárhol, mert mindenkinek megadta.

A fiú felnőtt; ő maga egy tengerész,
és úgy néz ki, mintha egy dump lenne.
És a nyelv, amelyben kiabálnak,
úgy tűnik, mintha hiábavaló munka.

Vagy a sziget nem ugyanaz, vagy akár az Öböl
kék szem pupillája, a szemed csikorgó volt:
egy földi horizont hullámból
nem fog elfelejteni, látni, futni.