Könnyű szél, kígyó levegő
Tegnap egy érdekes vélemény olvasható: mondjuk a versekben nincs értelme. Mondd, elolvastad mindent olyan szép, és akkor semmi sem emlékszik. Természetesen azt mondhatjuk, hogy egy személy egyszerűen csak olyanokra utal, akik nem képesek észrevenni a ritmizált, rendszeres periódusokra osztott és leggyakrabban ismétlődő hangok által meghatározott időközönként, hangok által együtt tartva.
De még mindig van valami igazság az ő szavaiban. Itt vannak olyan versek, amelyeket prózával lehet visszagondolni, és látni bennük a filozófia vagy az irónia vagy az emberi természet tudásának mélységét. És vannak olyanok is, amelyekben az összes szó érzést kelt. És ami a legérdekesebb, az az, hogy a legtitokzatosabb, ezekben szavak már elavultak, és a valóságok azok, amelyek már nincsenek ott, és az érzések megszületnek.
Ez például úgy hangzik, mint egy felidézés?
Mit állsz, a hóvihar alatt, fagyott, bukott juhar alatt? Vagy láttál valamit, vagy hallottál valamit, mintha sétálnád a faluba. És belefulladt a hóesésbe, miközben fagyta meg a lábát, mint egy részeges őr, aki az úton jött.
Látom, még a szavak is szinte teljesen ugyanazok maradtak.
Igen, a csodálatos munka a költészet. Olyan, mintha egy sárkány futna. Valami ragasztott papír és egy szál. Igen, még a szél is. Itt valószínűleg a szélben minden és erő, vers és kite.
És tegnap a szél nem volt alkalmas. Így hát kimentünk a nyílt mezőre, lecsavartuk a farkát, kiegyenesítettük a lemezeket, és körbe-körbe körbe-körbe indultunk. Nem, két percig a kígyó nőtt, de csak két percig. De sokáig akartam. Szerettem volna érezni a könnycseppet a zsinór kezéből, ahogy fent, valami húzza és tartja, éreztem a járást. Szűk cérnával és a szívbe, mintha maga repülne, nem pedig kígyó.
Ez a költészet értelme, egy erős szálon, amely átmegy az emberi lélekön és felemeli. Csak néhány ember nem tudja ezt a kígyót repülni. De ez nem a kígyó hibája.