Vitaly bianki - erdei cserkészek (gyűjtemény) - 11. oldal
- Gyorsan, gyorsan! - sietett Zinka Old Sparrow. - Mondja el, mi jön egy hónap, és visszasétálok az erdőbe: ott van egy betegvér.
Azt mondta az öreg varázslónak, hogy egy szakállas vadász egy kis kék titkot kopogott a mellette levő ágból, és Manunya lánya megszórta a vizet, és újjáéledt.
A barátját Zinzivernek hívták. A pellet hatása után a szárnyak és a mancsok még mindig rosszul engedelmeskedtek neki. Az erdő szélére küzdött. Aztán Zinka találta meg a szép dublishko-t és elkezdte húzni a féreg hernyót, mint egy kicsit. És ő egyáltalán nem volt kicsi: már két éves volt, és ezért egész éves volt, mint Zinka.
Néhány nappal később teljesen felépült. A nyáj, amellyel repült, eltűnt valahol, és Zinsiver Zinkával együtt élt. Nagyon barátságosak lettek.
És az ősz már eljött az erdőbe. Először, amikor minden levelet élénk színekben festettek, nagyon szép volt. Aztán a szél fújt. A sárga, vörös, barna leveleket levágták az ágakról, viselték őket a levegőn, és dobták a földre.
Az erdő hamar elájult, az ágak ki voltak téve, a föld alatt pedig színes levelek borították.
A messziről északra érkezett, a tundrából, a mocsári madarak utolsó állományából.
Napjainkban az északi erdőkből új látogatók jöttek: a tél már ott kezdődött.
De a jó kislány Manyunya Zinka és Zinsiver már nem találkozott az erdőben.
Sinichki szerette a földre menni, ugrik a leveleken - gombákat keresni.
Egyszer egy olyan kis gomba felé ugrott, amely egy fehér nyírfa csomó gyökerei között nőtt fel.
Hirtelen a szikla másik oldalán egy szürke, fehér pöttyös állat ugrott ki.
Zinka elkezdett futni, és Zinziver dühös lett és felkiáltott:
- Ping-ping-cseresznye! Ki vagy te?
Nagyon bátor volt, és csak akkor távozott el az ellenségtől, amikor az ellenség magához ölelte magát.
- Huh! - kérdezte a szürke, foltos vadállat. - Hogy megijesztett téged és Zinka! Nem bélyegezhetsz száraz, ropogós leveleken! Azt hittem, hogy Fox fut vagy Wolf. Nyúl vagyok, szelíd vagyok.
- Ez nem igaz! Zinka kiabált a fáról. - Belyak nyáron szürke, télen fehér, tudom. És félhomályos vagy.
- Tehát valójában nem nyár vagy tél van! És én sem szürke sem fehér. - És a Hare nyöszörgött: - Itt ülök a nyírfa kenderre, remegek, attól tartok, hogy elmegyek: még nincs hó, de apró fehér gyapjúdarabok vannak. A föld fekete. Napközben futni - mindenki most meglát. És a száraz levelek rettenetesen szétrobbannak! Ahogy csöndben, mint lopni, csak a mennydörgésedtől mennydörgött.
- Látod, milyen gyávaság van - mondta Zinsiver Zinkának. - És félsz tőle. Ő nem az ellenségünk.
Az ellenség nagyon ijesztő volt, mert láthatatlan volt. Az erdőben kezdtek eltűnni a kis madarak, a nagyok, az egerek és a nyulak. Csak a fenevad rágja, csak a madár lesz a nyáj mögött - még mindig éjjel, nappal, - nézd, még nem élnek.
Senki sem tudta, ki ez a titokzatos rabló: egy állat, egy madár vagy egy férfi? De mindenki félt tőle, és minden erdei állat és madár csak beszélt róla. Mindenki várt az első hóra, hogy azonosítsa a gyilkost az áldozat szakadt áldozata nyomában.
Az első hó esett egy este. És másnap reggel egy Zaichonka hiányzott az erdőben.
Megtaláltuk a lábát. Közvetlenül a már megolvadt hóban nagy, szörnyű karmok nyomai voltak. Lehet, hogy egy fenevad karmai, lehetnek karmok és egy nagy ragadozó madár. És a gyilkos semmit sem hagyott: sem tollat, sem hajat sem.
- Attól tartok - mondta Zinka Zinsivernek. - Ó, hogy félek! Menjünk el az erdőből, ebből a szörnyű láthatatlan rablóból.
A folyóba repültek. Vannak régi üreges fűzfák, rakterek, ahol menedéket találtak.
- Tudod - mondta Zinka -, van egy nyitott hely. Ha egy szörnyű rabló is idejön, nem tud észrevétlenül ugrani, mint egy sötét erdőben. Látni fogjuk őt messziről, és elbújunk tőle.
És letelepedtek a folyó mögött.
Ősz már eljött a folyóba. Fűzfavágás repkedett, a fű forró volt és leesett. Hó esett és elolvadt. A folyó még mindig futott, de délelőtt jég volt. És minden faggyal nőtt. Nem voltak partinázók. Csak kacsák maradtak. Megkérdezték, hogy egész télen itt maradnak, ha a folyó nem jeges. És a hó esett és elesett - és nem olvadt tovább.
Csak csendesen gyógyult a mellek, hirtelen ismét riasztott: éjszaka nem ismert, hogy hol a kacsa eltűnt, aludt azon a parton - a csomag szélén.
- Ő az - felelte Zinka remegve. - Láthatatlan. Ő mindenütt van: az erdőben, a mezőn, és itt a folyón.
- A láthatatlanság nem történhet meg - mondta Zinsiver. "Meg fogom követni, várj!"
És napokig a meztelen ágak között a régi fűzfalak tetején fonódott: a bűnözőt nézte ki a titokzatos ellenség tornyából. De nem vett észre semmilyen gyanakvást.
És hirtelen - a hónap utolsó napján - a folyó lett. A jég azonnal lefedte és nem olvadt tovább. A kacsa éjjel elrepült.
Aztán Zinka végül sikerült meggyőznie Zinsiver-t, hogy hagyja el a folyót: végül is az ellenség könnyen eljutott hozzájuk a jégen. És mégis, Zinkának el kellett mennie a városba: tanulnia kell az Öreg Sparrowtól, amit az új hónap hív.
A kék szemű farkasok a városba repültek.
És senki, még az öreg varázsló sem tudta megmagyarázni nekik, hogy ez a láthatatlan rettenetes rabló, amelyből nappal vagy éjszaka nincs sem üdvözülés, sem nagy sem kicsi.
Természetesen Zinka szívesen beleegyezett, hogy letelepedik a városban, és meggyőzze Zinsivert. Először nem igazán értett egyet, nevetett, kiabált:
- Ping-ping-cseresznye! Nem félek senkitől! Keresd meg a láthatatlan!
De Zinka elmondta neki:
- Nem ez a lényeg, de amiben: hamarosan újév jön. A nap újra megint kinézni fog, mindenki örül majd neki. És senki sem fogja tudni énekelni az első tavaszi dalt itt a városban: a verebek csak csipogni, csak vicceket nyalogatni és nyerni. Tavaly én énekeltem az első tavaszi dalt a napra. És most énekelni kell.
Zinziver hogyan kiabál:
- Ping-ping-cseresznye! Igazad van. Hogy tudok. Hangom erős, szonzó - elég az egész városért. Maradj itt!
Elkezdték keresni egy szobát. De nagyon nehéz volt. A városban nem olyan, mint az erdőben: itt és télen minden üreg, nyírfa, fészek, még az ablakokon és a tető alatt repedések is elfoglaltak. Ebben az ablakban, ahol Zinka karácsonyfa találkozott tavaly, ott volt egy egész fiatal verebek családja.
De még itt is Zinka segített az öreg varázslónak. Azt mondta neki:
- Lépj oda a házhoz, - ott - piros tetővel és kerttel. Ott láttam egy lányt, aki valamit felkutatott egy naplóban. Nem készít fel Önt - a kis kéktyúk - egy kis házra? Zinka és Zinsiver azonnal vörös tetõre repült a házba. És ki látta először a kertben, a fán? Az a szörnyű, szakállas vadász, aki alig halálra lőtt Zinsiver-t.
Vadász egy kézzel lenyomta a lombikot a fára, a másikban pedig kalapácsot és körmöket tartott. Lehajolt és kiabált:
És alulról a földről válaszolt neki sokak vékony hangjával:
És a szakállas vadász erős szögekkel erősen becsapta a lombikot a csomagtartóba, majd felmászott a fáról.
Zinka és Zinsiver azonnal megnézték a menedéket, és úgy döntöttek, hogy soha nem látták a legjobb lakást. Manyunya egy üreges mély üregbe ütötte a rönköt, és még puha, meleg tollat, le és gyapjút tett be benne.
Egy hónap észrevétlenül repült, senki sem zavarja a titmust, és Manyunya minden reggel elhozta őket egy asztalhoz, amelyet szándékosan egy fióktelephez rögzítettek.
Az új év alatt még egy - az utolsó az idén - fontos esemény: sokanbeli apja, aki alkalmanként elhagyta az országot vadászatra, soha nem látott madarat hozott, hogy megnézze, melyik a szomszédok futottak.
Ez egy óriási hófehér bagoly volt - olyan hófehér, hogy amikor a vadász a hóba dobta, a bagoly csak nagy nehézségekkel volt látható.
- Ez egy gonosz téli vendég itt "- magyarázta Maynune atya és szomszédai," egy polár bagoly ". Mindkét napot és az éjszakát ugyanúgy jól látja, és nincsenek menekülve a karmai, sem egér, fogoly, nyúl a földön, vagy mókus a fán. Teljesen hangtalanul repül, de mivel nehéz észrevenni, mikor a hó körül van, láthatod magad.
Természetesen sem Zinka, sem Zinsiver nem értett egy szót a szakállas vadász magyarázatából. De mindketten tökéletesen megértették, ki ölte meg a vadász. És Zinsiver hangosan felkiáltott: "Pin-pin-Cherry! Láthatatlan!" - hogy most minden városi verebek, varjak, nyakláncok repültek le minden tetőről és udvarról -, hogy megnézzék a szörnyet.
Esténként a Manuni karácsonyfa volt, a gyerekek kiabáltak és ütköztek, de a kis mellek nem haragudtak rájuk. Most már tudták, hogy a karácsonyfa fényekkel, hóval és játékokkal díszített, újév jön, és az új év visszatér a számunkra a naphoz, és sok új örömöt hoz.
