Kenu (larisa segida)

Ez egy seb vér nélkül, mint egy gonosz tályog.

Mi a szerelem? Őszintén szólva, nem tudom,

Amikor a könnyek csendben áramlanak, zokog.

Imádkozz az égig az örömért, imádkozz a boldogságért.

Imádkozol a naphoz a fényhez, és a hold ragyog.

Egy fekete kutyát imádkozol a legkisebb dologról,

A lábad dörzsölése egyedül.

És a szeme egy mocsári cukorrépa homályába fullad,

És a szemek tele vannak sós nyálka,

Minden lény egy párban lógott,

Minden teremtmény le van rendelve az ösvényen.

Az ágyban fekszem egy rongyos csont.

Próbálok nőni a füvön, mint a fű.

Én érvénytelen csata lettem,

Csend és higgye el, hogy nincs igazad.

Valaki eszik nekem, mint egy sózott vobla,

Részecske, csontok, szétszóródó darabok.

Csöndben lennék, kobrává alakulva,

És nézzen anélkül, hogy villogni kezdett volna, és zokni lenne.

A legközelebbi, betegebb és sebezhetőbb.

Az, aki a lélek által fogadott, tûz elõírt.

És minden óra eltávozik a név,

Egy szakadt lyuk elhagyása.

Ha száraz, mint a legszárazabb sivatagban,

Amikor nedves, mint a legkegyetlenebb esőben,

Ismétlem, tanulok mostantól

A tollat ​​égetem, mint egy holt vezető.

Halkan feküdj egy magányos kenu alján,

Nem fogok úszni semhová a meghívott folyón.

Talán jobb lenne az egyik bajnok,

Mint próbálj kiigazítani valakinek a lábához.

Hadd énekeljen valamit, anélkül,

Hagyja, hogy a Hold a víz rajzai szerint találja meg,

Ne hagyd, hogy a kenu

Soha, semmiért, sehol és sehol.