Vízi ló - vitaliya bianki történetek
A széles, széles szibériai folyón a halakkal teli háló öregje választotta. Az unokája segített neki.
Megtöltötték a csónakot halakkal, ismét felhúzták a hálókat, és a partra hajóztak. Az öregember sztrájkol, az unokája szabályai előre tekint. És látja, hogy egy driftwood sodródik a karmok felé, mint egy csonk, és rajta két nagy kőszárny, mint egy sas. Ő úszik és hangosan horkant.
Az unok megrémült és azt mondta:
- Dadka, de te nagyapád vagy! Van valami szörnyű lebegés és horkolás.
Az öregember megfordult, tette a kezét a szeméhez, mint egy szempillaspirál, nézett, nézett és azt mondta:
- Ez a fenevad úszni kezd.
Az unokája még jobban megijedt:
- Evezés, nagyapám, shibche. Fusson el tőle.
És a nagyapám nem akarja, beszél:
"Ez egy szárazföldi állat, nem tesz semmit a vízben." Most kihasználom.
És vontatta a hajót a fenevadon.
Közelebb és közelebb - az unokája már látja: ez nem egy csomó, hanem egy nagy, szarvas fejű fej, amelyen széles testű rózsák, szárnyak. A régi szamár fejét szívta. Nagyobb, mint egy ló, és erősebb, mint egy medve, erősebb, mint egy medve.
Még több megijesztett unokája. A csónak alján egy kis halom lándzsával megragadta a nagyapját:
- Vedd el, nagyapám, félénk, szeresse a fenevadat.
Az öreg nem vette a lándzsa lándzsát. Vettem két kötelet.
Az egyik a jobb szarvra vetette a fenevadat, a másik a bal szarván; a fenevadat a csónakhoz kötötte.
A fenevad rettenetesen felhorkant, megrázta a fejét, szeme tele volt vérrel. De semmit nem lehet tenni: a lába lóg a vízben, nem érik el az alját. Nem tud nyugodni semmit - nem tudja megtörni a köteleket. Az állat úszni kezd, és húzza a mögötte lévő hajót.
- Látod - mondja az öreg -, itt van egy ló számunkra. Szerencsések vagyunk, hogy partra szállunk. És megölném a fenevad fenevadat, te és én húznod haza, menjünk ki az útból.
És igaz is: a vadállat nehéz, a hajó nehezebb az öregembernél és az unokájánál és minden halánál.
A fenevadat megfojtja, vitorlázik - a partra szakad. És az öreg kezeli a kötelet, mint a gyeplőt: az egyik húz - a fenevad jobbra fordul, a másik - a fenevad balra. És az unokája már nem fél a fenevadtól, csak örül, hogy ilyen a ló a hámban.
Úgy hajtottunk, hogy az öregember és az unokája lovagolt - most a part közel van, és a parton látható a kunyhó.
- Nos - mondja az öregember -, hadd legyen poblyuku, unokája. Itt az ideje, hogy szétrágjam a fenevadat. Ló volt nekünk, most hús lesz - egy szarvas.
- Várj, várj, menjünk. Nem minden nap ilyen lovakon megyünk.
Még mindig vezetett. Az öregember ismét felveszi a lándzsa lándzsát. Az unokája ismét megkérdezi:
- Ne bántsd, öregem, kezelheted. Manapság egy szelíd ételből készülünk. Vacsora előtt a vízláncon élvezni fogjuk az utazást.
És a part már itt van - egy kőhajítás.
- Itt az ideje - mondja az öreg -, hogy élvezik magukat.
És povoljuku-lándzsa felvonók. Az unokája a kocsi tartja, nem engedte, hogy a fenevad elcsípje:
- Nos, legalább egy kicsit többet!
Aztán hirtelen a fenevad kinyúlt. Hatalmas nyak, hátú, koponya, meredek oldalak nőttek ki a vízből. A régi Elk minden hősi növekedésében felállt, pihentette a lábát a homokban.
Mindkét kötelet megtörték. A csónak a sziklákról szól, egy hintaval - egy fasz. Az öregember és az unokájuk a vízbe jött a derekukig.
Csak a zsetonok lebegnek.
És nincs hajó. És nincs hal. És az erdőben levő szarvas elszaladt.