Két lélek (Destin)

Az álom, egyszer találkoztam két lélek,
És hallottam, nechayno.
Voltak furcsa beszélgetés,
Hogy mindent a világon nem történik véletlenül.

Elmentem, majd az egyik a Tejút,
Ezek szélén ült, és a két csillag ragyogott.
Úgy tartja a szálat a kezében, mintha az összes vér,
És lassan már csodálták egymást.

Azt mondta, azt mondta neki a válasz,
És ott álltam, hallgattam a hangjukat.
És ne felejtsük el a beszélgetés, amit valaha,
Felvettem, és néha gondolok rá.

ő:
Szia, amit keres oly sok éven át,
A vörös szál ment, letörölte a lábuk.
Nézek ki, akkor vége, és nem értem a kezében,
Elvégre mi vagyunk rég ismerős.

Elmentem megnézni végig az életét, és világok,
A nevek módosításának, foglalkozások és magánszemélyek.
Itt vannak a keresés vége,
Most melletted, a sorsa a megrendeléseket, hogy hagyja abba.

ő:
Szia, én várok rád oly sok éven át,
És a remények valóra.
Tudom, hogy a szív, te vagy a végzet,
Veled annyiszor fedik egymást.

Ó, ha csak azt tudtuk, hogy a sorsa a vonal,
Forduljon hozzánk Ön az elejétől kezdve.
Mi maga mellett, de a hoteltől,
De te és én nem tudom, és eltévelyedtek.

ő:
Emlékszel, amikor hívtalak velem,
És nevetett rám, és megrázta a fejét.
Ó, hány életet mentem, a másik,
És te egy másik, keresi a saját sorsát.

Minden ülésen, láttam a szemedben,
Mit boldogtalan, és én is volt szerencsétlen.
És a szerencse is abban a pillanatban, te és én a kezében,
De elváltunk büszkén, bár fölött volt a sorsa erőszakos.

ő:
Igen ez volt, voltunk te buta
Mi vagy te, én el hibákat.
És ez nonszensz, hogy megbocsátani egymásnak nem,
És csak ment már nem teljesülnek.

De ez több mint kusza szál
A végén, egységesek vagyunk újra.
Sem azt, hogy akkor most nem külön,
Te és én most egy út.

És kéz a kézben mentek a sötétben,
És én folytatta útját, rúgások diszpergáló csillagok.
És a szavak emlékszem, bennük nyomai igazság,
Végtére is, a boldogság ott van, de mivel nem vesszük észre.