Arthur Conan Doyle - sátán kutyája
-- És van valami hoztak magukkal? - kérdeztem.
-- Nézzük gyorsan cselekedni, hogy ne adjon neki időt, hogy visszaszerezze, és ellenállni - elvégre azt mondta, reménytelen. Ragadd meg a meglepetés.
-- Figyelj, Watson! - hirtelen megszólalt Baronet. - Mi lenne mondani Holmes? Emlékszel? „Éjszaka, amikor a gonosz erői uralkodik.”
És mintha válaszul ő szavai, a távolban, a sötétben kiterjedésű mocsarak, ott volt az a furcsa hang, amely úgy hatott rám, néhány nappal ezelőtt a Grimpen ingoványba. Wind elmondta az első fojtott morgás, majd egy üvöltés, fokozatosan átalakul egy sivár üvöltés. Ezek a vad fenyegető hang ismétlődik ugyanabban a sorrendben újra és újra, töltelék levegő. A báró fogott a hüvely, és láttam, még a sötétben, halálos sápadtság eltakarta az arcát.
-- Istenem, Watson, mi ez?
-- Nem tudom. Azt mondják, hogy ezek a hangok nem ritkák a mocsarak. Hallottam őket.
Howl újra megállt, nem volt teljes a csend. Ott álltunk, hallgat a kemény, de semmi mást nem sérti a környező csend.
-- Watson - mondta a báró - ez a kutya üvöltött.
A vér megfagyott az ereimben, Sir Henry hangja remegett a félelemtől.
-- Hogyan magyarázza, hogy a hang? - kérdezte.
-- De ez teljesen tudatlan emberek! Nem érdekel, hogyan magyarázza meg?
-- Watson, mondja meg, hogy mit mondanak róla?
Én egy pillanatig habozott, de felmerült a kérdés, annyira, hogy már nem lehet csendben maradni velem.
-- Azt mondják, hogy üvölt sátán kutyája.
Sir Henry felnyögött.
-- Igen, ez is üvölteni a kutyát - mondta hosszú hallgatás után -, de ez valahol messze, a másik oldalon.
-- Nem tudom megmondani, hol üvöltött.
-- Úgy hozta a szél. Amennyiben Grimpen Mire? Ott?
-- Tehát ott volt. Gyerünk, Watson! Te magad úgy gondolja, hogy ez a kutya üvöltött. Nem vagyok gyerek. Ne félj, hogy mondja el az igazat.
-- Abban az időben Stapleton velem volt. Azt mondja, hogy így kiabálni néhány madár.
-- Nem, ez egy kutya. Ó, Istenem! Vannak ezek a mesék, van-e igazság? Do I fenyegeti egy ismeretlen veszély? Nem hiszem el, Watson?
-- És mégis, egy dolog -, hogy nevetni, mint nonszensz Londonban, és egészen más - hallani a üvöltés, áll a sötét mocsarak. És a nagybátyám? Végtére is, az ő testét megtalálták a kutya számokat. Minden egy-egy. Én nem gyáva, Watson, de a vér megfagy az ezeket a hangokat. Érezd a kezem.
Ez olyan hideg volt, mint a márvány.
-- Semmi, minden megy holnap.
-- Nem, ez a jajgatása soha nem fogom elfelejteni. Igam Mi a teendő most?
-- Kizárt! Catch elkapni a gazember. Mindannyian vadászat az elítélt, és egy hatalmas kutya, valószínűleg vadászik ránk. Gyere, Watson! Legyen minden ördögök rohanás itt a mocsárban, hogy még mindig nem lehet visszavonulni.
Botladozó minden lépésnél, akkor lassan haladt. És a jobb és bal közülünk rakott a homályos körvonalait a sötétben sziklás hegyek. Elöl még derengett egy kis sárga fény. Semmi sem megtévesztő, mint a távolság a sötétségben. Láng villant valami a láthatáron, akkor csak pár lépésre tőlünk. De végül mi lehetett látni a fényt, és rájönnek, hogy most fel neki közelében. Ez volt oplyvshaya gyertyát helyezünk a hasadék a sziklák között, amely megvédi a széltől és a kíváncsiskodó szemek, nyitva hagyva csak azon az oldalon, ahol nem volt Baskerville Hallban. A mi megközelítésünk rejtett egy nagy gránit sziklára. Mi leguggolt háta mögött, és kilesett. Furcsa volt látni, ez az egyetlen gyertya a mocsárban! Sárga lángnyelv, csillogó a sziklákon - és nincs jele az élet körül.
-- Mi a teendő most? - súgtam Sir Henry.
-- Itt fogunk várni. Valószínűleg valahol a közelben. Lehet, hogy úgy tűnik.
Nem végeztem, mint láttuk. A hasadék, ha egy gyertya égett, volt egy szörnyű ráncos nyomait gonosz szenvedélyek egység, melyben nem volt semmi emberi. Az ilyen ember, vakolt sár, borostás, minden Cosmo