A szemét egy kóbor kutya, háziállat, szeretem a közösség
Istenem! Ami a szemem láttam ma egy kóbor kutya! Milyen szemét! A kutya előtt állt egy hús istálló. Alázatos. A húzott mellbimbó. Az egész megjelenése könyörgött:
- Az emberek nem elhalad! Meg kell enni, vártam én kölykök, és most nélkül maradt fogás.
Azon az éjszakán szüntelenül szitáló eső. Vagy növekszik, majd elhalt. A szőrzet a kutya lógó nedves jégcsapok amely esőcseppek csöpög. Szeme könnyektől nedves sem, hogy az eső esik. A bölcsek szemeit, egy nagyon öreg ember. Ezek összefonódik a félelem és a kétségbeesés, a szeretet és a hit csoda, vágy és a remény. Nemcsak azért, mert a harag és a gyűlölet. A kutya ott állt az esőben, és az emberek nem lassítják a lépést, elmúlt. Valaki közömbösen, undor valaki, aki-tos leplezetlen düh - kaptam fel ide, nem adja át nem adja át. És senki, senki. Nincs ember a kezébe nyomott egy darab életmentő ... De a kutya kért segítséget (sőt, mint azt kérdezi az embereket alamizsnát.)
- fagyasztott csirke fejét, hogy minden, amit tudott.
Ott volt a kutya viselkedését semmi megalázó és bosszantó. Csak állt ott, és belenézett a járókelők szemébe. Nem behízelegni, nem fut a nyomvonalat. Várt, ha nem az együttérzés, vagy legalább megérteni, mi ez a szoptató anya és meg kell enni, nem a kedvéért a gyomra, de az élet a fiatalok számára.
Szégyelltem magam, mert nem tudtam, hogy az állat, én szégyellem, akik nem talált olyan jó szó vagy egy darab kenyeret. Talán ez egy sajátossága Személyi mai közöny, a düh és a patológiás kapzsiság.