Fanfic "ellenség" - Hogs

Az egész. Hermione ült az asztalnál melletti Polumnoy. Nagytermében tele volt emberekkel. Minden összekeverünk. Tanárok, diákok, házimanók, elfek, szellemek. Hermione keresett szemével Harry, de úgy tűnt, hogy elpárologjon. Ron mellett ült a szülők.

- keres Harry? - Luna kérdezte, de nem adott választ Hermione. - Azt akarja, hogy egyedül most. Szerintem megérdemelte.

- Igen, - sóhajtotta - mindannyiunknak szüksége van most.

Nézett vissza felé a Weasley család, és a könnyek felment gombóc a torokban.

- Ha azt szeretnénk, én elvonja mindenki újra, és meg nem veszik észre, - Hold mosolygott.

- Nem szükséges, tudom kezelni.

Halkan felkelt az asztaltól, és eltűnt az első kanyarban. Ekkor történt, hogy a könnyei nyertek. Ő állt a fal, és igyekezett nem adja magát. De a szobában, és ez elég zajos. Hermione megfordult, és látta, hogy egy sötét alak, ami egy pillanat alatt eltűnt egy közeli folyosón. De biztos, hogy nem Harry. Azonnal felismerte őt, de még mindig ment utána.

Roxfort romokban, de az egyik folyosón szinte fájt. Lépcsők mellvédek elvesztette, de még továbbra is mozogni.

Hermione bámult a földre, és igyekezett nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, akik számára nem volt. Körülnézett, és ő nem volt egyedül. A legtöbb festmény maradt üresen, a padló tele volt kövekkel és törött üveg.

Végül kiderült az utolsó folyosón. Már nem kellett követni. Ez az út vezetett egy emeletre. De kételkedett, hogy nem pusztult el semmit. Ő lassan előre. Legs enged a fáradtságot, de valami vonzott vissza az elejére.

Hermione rossz. Ez a rész a vár szenvedett a legkevésbé. Itt is, mint ha nem volt háború. Szenvedett csak egy fal, és néhány gerenda ferde balra. Összedőlt kerítés. Hermione állt a csillagvizsgáló toronyban. Nem volt itt egyedül.

- Mit akar? - anélkül, hogy megfordult kérdezte Draco.

- És mit akar? - jött közelebb, és az ő lábát jött nyikorgó. De Draco nem is rángatózik.

- Azt akarom, hogy menjen haza. De alig van most vissza a következő húsz évben.

- Nem tesz az Azkabanban - suttogta.

- Mitől? Én voltam az, aki segített Voldemort, és az apám jobb kezével.

Hermione nem látta az arcát, de úgy érezte, hogy mosolyog.

- Minden rendben lesz, mert nem ad nekünk időt.

- Ez nem változtat semmit, Granger. Miért jöttél? Egyedül akarok lenni.

Ők csendben álltak. Félt, hogy menjen. De nem azért, mert a padló leeshet. Félt, hogy menjen be a területére. Draco egyedül állt, és ő csak egy árnyék.

- Eltűnt. Van valami, ami nem volt Harry. Van egy választás, Malfoy. Kiválaszthatja, kinek az oldalán állsz.

- Ez most már valaki mellé, Granger? Potter volt választása. Aztán, még mindig az első évben. Lehet, hogy ő a barátom. De nem, ő úgy döntött, neked. És nőttem fel, ahol. mint te.

- Mióta félt azt a szót rendetlen.

- Kuss, Granger! - megfordult, és hunyorogva.

- Ugyan már, Malfoy. A háborúnak vége. És ismét játszani sárvérű - csótány, én nem megyek. Már nőtt fel.

- Mert ez egy játék, nem? Mindez - vetette fel a kezét, és felkiáltott: - mindez gyerekjáték volt ??

- Nem, Malfoy, nem! - Alig visszatartotta könnyeit. - Akkor minden alkalommal bánts!

Egymás szemébe néztek. Draco mondani akart valamit, de felé fordította arcát az erdőben.

- Tudod, Granger, miért is fáj?

- Igen, mert igaz. És most ez az igazság firkált a kezem.

- A kezem is, valami karcos. És ezt nevezik memória. Hogy egyikünk ne merüljenek feledésbe.

- Mindenképpen azt nem fogja egyhamar elfelejteni azt.

- Nem érdekel, Granger, hogy mennyi idő telik el. Év, öt, tíz, talán ötven.

- Ha úgy gondolja, hogy én is elfelejteni a rémálom, hogy a barátaim és azt tapasztaltam, néhány órával ezelőtt, akkor a leginkább érzéketlen lény a földön.

- Én nem beszélek a háború. Beszélek velünk.

Hermione burkolt hüvely és megnézte a kezét.

„A vélemény nem kérték, mocskos sárvérű”

- És ha felejts el, Malfoy? Holnap? A holnapután? - Még mindig még két lépést Malfoy. Emelet beomlott, de ez nem ijeszti.

A férfi nem válaszolt. Ő volt hajlandó várni a válaszra. Úgy nézett a napfelkeltét.

- Azt felejtsd el akkor, amikor a nap már nem emelkedik a horizont felett.

És jött közelebb. Álltak vállvetve. Ellenségek? Ismerős? Diáktársak? Warriors.

Mindenki meg volt győződve arról, hogy a saját memória soha nem törlik azokat a pillanatokat, attitűdök és kifejezéseket, amelyek oly sok éven át fenntartotta az erejüket. Bizalom, bátorság, ravaszság, bátorság és a szeretet. Szerelem az ellenség, aki soha nem hagy. Az ellenség sohasem elaludni, nem pihenni, és elveszíti önuralmát.

Álltak össze, annyira más. Utálták egymás előtt. Megvetették egymást egyszerre. Imádják egymást most. Mert az élet nem ellenségek lehetetlen.

Soha nem barátkozni, soha nem lesz együtt, nem fordul elő a hétvégén, nem fogja megosztani a hírt. Fognak élni és emlékezni egymást.

Valódi enemy'll soha nem hagyja el.
Lets S. E.